Videoblog-sorozat indult az ősi magyar mítosz rekonstrukciójának kibeszélésére

Tizenkét epizódban tizenkét csodás vallomást hallhatunk arról, hogy az aranyhajú hármasok története mennyire része a magyarság álmaink öntudatlan kavargásában megőrzött kollektív tudattalanjának. Hogy mennyire igaz, hogy az aranyhajú gyermekek ma már a mozdulatlan szent idő örök jelenében élnek velünk, s így ők nem a múló időt jelentő Kronosz, hanem a kivételes pillanatok transzcendens örökkévalóságát jelentő Kairosz tüneményei a számunkra. Hogy az aranyhajú gyermekek a magyar megmaradásért vállalt áldozataiban mennyire tudnak kirajzolódni a világot megváltó messiás, Krisztus szenvedésének mintázatai. S hogy az aranyhajú gyermekek története mennyire a magyar kulturális önazonosság őrzéséről szóló példázat – őseinktől ajándékba kapott bizonyságként a Prohászka Lajos híres tételében meghatározott bujdosó magyar sors örök túlélésre termett karakterére.

A Dextramédia Kft. Kunigunda útján álló stúdiójában elkészült sorozat állandó műsorvezetője Toót-Holló Tamás, az Aranyhajú hármasok című színpadi zenés mű szerzője, aki ebben az esetben másik ismert szerepszemélyiségében, médiaszakemberként helyezte magát szolgálatba. Ez alól egyetlen kivétel akadt: amikor ő maga vált interjúalannyá, akit abban az egy esetben Csáji László Koppány költő és kulturális antropológus, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének főigazgatója fogott vallatóra.

Illanó, puha áradás az aranyhajú gyermekek jelenléte

Arra a kérdésre válaszolva, hogy tanult-e valamit ezektől a mitikus alakoktól a mítoszrekonstrukció során, Toót-Holló Tamás, a darab írója azt válaszolta, hogy igen: nagyon is sokat tanult tőlük. Szinte mindegyiküktől, de a legtöbbet természetesen maguktól az aranyhajú gyermekektől. Munka közben elsősorban a maguk szótlan, rejtelmes isteni jelenlétének erejét ismerte meg, amely számára a taoizmus fogalma, a cselekvéstelen cselekvés eredményességét hirdető híres wei wu wei felől is azonnal érthetővé vált.

Toót-Holló Tamás szerint ugyanis ők a népmeséinkben feltűnő összes többi naphéroszhoz – Fehérlófiához, Szépmező Szárnyához, Virág Péterhez vagy például Szegfűhajú Jánoshoz – képest is feltűnően szótlanok, de szótlanságukban is elemi erejű a jelenlétük. Pontosan úgy vannak tehát jelen szótlan – egy népmesei fordulattal élve: egyet sem szóló, de azt is kétszer mondó – istenalakokként a magyar tájakon, ahogy Hamvas Béla írta le az istenek jelenlétét. Szerinte ugyanis egy isteni lény jelenlétét észlelve azt kell éreznünk, hogy természetes, hogy van, és itt van. Mert úgy jön, hogy az ember azt hiszi, mindig is itt volt, mert ide tartozik. Mert az istenek a világban az állandó mérték és az örök szabály. És ahol közülük egy láthatóvá lesz, ott ez az örök szabály és mérték teljesül. Hamvas szerint az istenek tehát olyanok, „mint a forrásban a hűvös, átlátszó tisztaság, mint kőben a súly, a levegőben az illanó és puha áradás” – idézte Toót-Holló Tamás, aki szerint pontosan ezt az illanó, puha áradást lehet megtanulni az aranyhajú gyermekeket látva.

De Toót-Holló Tamás nem állt meg itt, külön-külön is számba vette, hogy a három aranyhajú gyermektől mit tanult: mert – mint mondta – a két aranyhajú lány híres álombéli megszólalásából és az aranyhajú fiú szintén híres erdei bujdosásából is inspirációt merített.

Az apja könnyű terhét emlegető aranyhajú lánytól a megbocsátás, a gyilkosa nehéz terhét emlegető aranyhajú lánytól pedig az emlékezés fontosságát lehet megtanulni – ami annál is inkább fontos, mert mindkét tulajdonság nemzetmegtartó erejű lehet a történet tanulsága szerint. Az aranyhajú fiú bujdosása pedig – tette hozzá – szinte egy az egyben megfeleltethető a Prohászka Lajos által leírt, a magyarokat jellemző sorsképletnek, mely szerint „minden magyar magános, elárvult strázsa, sokszor maga sem tudva, hova és kihez tartozik; de meghúzódva lelki védővonala mögé, híven vigyáz és küzd”.

Lovak patáinak dobbanása, kivájt fa csövébe fújó szél

A darab egyik zeneszerzőjeként Bársony Bálint azt emelte ki az őt megszólaltató epizódban, hogy amiként a darab egyfajta mítoszt rekonstruál, ő maga is ugyanezt teszi, de ő a Kárpát-medence zenéinek legősibb hangzásvilágát keresi, hogy így megszerzett tudását az általa jegyzett folkopera zenéjében is fel tudja mutatni.

Mint mondta: egy ló vágtatásának ritmusa ma is ugyanazt az ütemet dobogja ki, mint amit ezer vagy tízezer éve kidobogott a pusztákon, de az is változatlan természeti törvény, hogy ha egy kivájt fa alkotta csőbe belefúj egy kezdetben enyhe, aztán egyre jobban felerősödő szél, akkor nemcsak egy alaphang és egy oktáv, hanem egy kvint is megszólal. Ugyanígy képez csövet a saját légcsövéből egy tuvai torokénekes is, aki ezekre a torkából feltörő morajlásokra egy felhanggal is ráfeleselhet, s ebből már egy pentaton dallam is megszülethet – emlékeztetett Bársony Bálint.

Szerinte az is a természet csodája, hogy a ló vágtatásának ritmusát elfelezve éppen az emberi szív dobogásának ritmusához lassulunk hozzá – hívta fel a figyelmet, utalva arra, hogy nagyon sok esetben az ősi hangzások rekonstrukciójához ősi ritmusok és ősi rezgésszámok felismeréséig kell eljutni.

A klasszikus akkordok csak feloldásként jöhettek

A darab másik zeneszerzőjeként Elek Norbert azt emelte ki, hogy számukra az egyik legbonyolultabb feladat azt volt a folkopera írása közben, hogy kidolgozzák az ősi magyar világ ellenében dolgozó udvari ármány idegen befolyásának muzikalitását. Ennek a veszélyesen ravasz hatalmi erőközpontnak a működését végül nem a magyar népzenei hangszerek keltette hatásokkal, hanem a szimfonikus zene és az opera eszközeivel élve mutatták be, nagyban hagyatkozva az ármányosok dalaiban a bel canto énekstílus adta lehetőségekre. Számára – gyakorlott filmzeneíróként – ennek az udvari zenének a komponálása ismerős feladatnak tűnt, ezzel szemben sokkal nehezebb, de egyben sokkal izgalmasabb kihívás volt neki az időutazás, amelynek során a törzsi zenék közegében kellett magát otthonossá tennie – törzsi zenék alatt persze a magyarok ősi, pusztai nomád kultúrájának törzsi zenéit értve.

Amikor ezeknek a törzsi zenei motívumoknak a helyes megszólaltatásának az útját keresték, akkor elő sem vették a gitárt, s ő sem ült oda a zongora mellé – fejtette ki Elek Norbert, felidézve: ilyenkor inkább dobokat szedtek elő Bársony Bálinttal, de nemcsak magyar táltosdobokat, hanem mindenféle egzotikus kultúrák ütőhangszereit is. A dalban kibontakozó hangulatok nyomába eredve ekkor egyszerűen csak a szöveget kezdték ritmikusan zsolozsmázni, kántálni, mintha egy elrévülő sámánszertartás vagy törzsi varázslat kórusát alkották volna. A magyar nyelven jól ismert igéző, bájoló gyermekmondókák lüktetését megidézve, sokszor poliritmikus dobolást alkalmazva jutottak el odáig, hogy pontosan a megfelelő rituális ritmusba hozták a dalszövegeket.

S csak ha már kialakult a zenének ez a fajta rítusnyelve, akkor engedték meg maguknak az első klasszikus akkord megszólalását, aminek az eljövetele érzésük szerint addigra már olyan zenei közegbe került, hogy a puszta akkordhangzás akkor már önmagában is, eleve is felemelő érzést kelthetett – számolt be a zeneszerzés közben szerzett benyomásairól Elek Norbert.

Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk

A darab dramaturgja, Szigeti Réka a maga epizódjában hamar eloszlatta azt az esetleges félreértést, mely szerint az Aranyhajú hármasokat meseadaptációnak, nem pedig egy modern lélektani drámának lehetne tekinteni. Mint mondta, észre kell vennünk, hogy itt egyáltalán nem az zajlik le, mint a mesék végén. Hogy akik egymással egybekeltek, boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Itt inkább az valósul meg, s ez elsősorban a Király és a Királyné a darab végén egymással újra összehangolódó kapcsolatára értendő, mint amit a darabban többször megidézett magyar népdal, az Indulj el egy úton híres sora mutat be nagyon is szemléletesen, hogy „idegenek vagyunk”, s közben „szeretetet tartunk” – értelmezte a dráma végén történteket Szigeti Réka.

Ezek a félig isteni, félig emberi alakok pontosan a rossz döntéseik nyomán tudnak a szemünk előtt érző és gyarló emberi lényekként is megjelenni, s a gyarlóság kérdését természetesen a legfőképpen a Király szereptévesztései, egyre romló értékválasztásai vetik fel – utalt ezeknek az idegenségérzeteknek az előzményeire a darab cselekményében Szigeti Réka. A Király ugyanis férfiként is, uralkodóként is jó időre méltatlanná válik saját, korábbi eszményeihez – az aranykor ösztönétől vezettetve meghozott döntéseihez, a világot feltépő tekintettel mindent átlátó, a transzcendens dimenziókba is bepillantást nyerő legjobbik önmagához.

Az, hogy a Király nem tudja mindig a legjobbik önmagát adni, s egyre fogyatkozó fényben, s ehhez illően egyre elhomályosuló éleslátással próbál csak tájékozódni a köré szőtt udvari ármányok között, tönkretesz egy csodálatos szerelmet és egy csodálatos családot. Ez nem vitás: ebben a tekintetben egy mai, modern darab nem maszatolhatja el a felelősséget – emelte ki a darab dramaturgja.

Babba Mária közelében

A darab egyik énekes főszerepét alakító, a Király Apja karakterét megszólaltató világhírű operaénekes, Molnár Levente rögtön azzal kezdte, hogy a produkció vonzáskörébe ő természetesen a darabhoz írt kiváló zenének köszönhetően került. Bársony Bálint és Elek Norbert zenéjét ugyanis egyszerre érezte a magyar ősiség értékeihez illően tradicionálisnak és spirituálisnak, ugyanakkor felsejlett benne a mű hallatán az opera világának komplexitása is, ezért is érezte helyénvalónak a folkopera műfaji megjelölést használni a darabról szólva. Különösen a táltosdobok dobbanása, a furulya és a tárogató fúvós hangzása erősítette meg benne ezt a benyomást – mondta.

A táltosdobok játéka folytán azonnal ráérzett arra is – fejtette ki –, hogy ez a táltos erőket magához szólító darab sámánisztikus is, de közben nagyon keresztényi is. Összeér egymással minden benne, ami a múltunkban egymásra rétegződő szellemi örökség – fejtette ki, hozzátéve: az első látásra mesének látszó történet az ármányos udvari világ ábrázolásával úgy állja meg a helyét, hogy máris összevethetővé válik bármelyik nagy királydrámánkkal.

Ezek sorában elsőként a Bánk bánt említette, s annak is az Erkel Ferenc által írt operaváltozatát, amelyet Vidnyánszky Attila rendezésében ad elő éppen. Vidnyánszky Attila Bánk bán-interpretációját nagyszerű munkának nevezte, s örömét fejezte ki, hogy részese lehet annak a produkciónak. Ahogy az is lelkesedéssel tölti el, hogy az Aranyhajú hármasok egyik kulcsszerepe, a Király Apjának alakítása is éppen őrá várt – s ezzel a lelkesedéssel egy nagyratörő tervét is kifejezte: úgy vélte, ennek a darabnak ugyanúgy helye lenne a csíksomlyói nyeregben, a magyarság egyik ősi, szent helyén, mint ahogyan Vidnyánszky Attila rendezéseinek is helye volt és lesz ott.

Elmondása szerint ez már csak a csíksomlyói Szűzanya, Babba Mária közelsége miatt is így lenne helyes – tekintettel arra, hogy az Aranyhajú hármasok Boldogasszony-ábrázolása a mű egyik leginkább markáns vonása.

Erkel Ferenc operája kapcsán Molnár Levente emlékeztetett arra is, hogy ugyan folkos elemek nélkül, de Wagner is a német nemzet mitikus történeteihez nyúlt vissza. Mint hangsúlyozta: szerinte csakis az az egészséges nemzet, amelyiknek van honnan erőt merítenie a saját múltjából, mi pedig ezt bátran megtehetjük, különösen akkor, ha megtartó erejű hitünk vonzáskörében maradunk.

Minden búzamagon ott látható Krisztus arca

Szintén a produkció alkotótársainak sorában említhető a videoblog-sorozatban Kő Boldizsárnak, a produkció illusztrátorának és látványtervezőjének a megszólalása is, aki elmondása szerint pontosan számot vetett azzal a művészi kihívással, amelyet az aranyhajú gyermekek történetének első, s rögtön nagyon erőteljes, Jankovics Marcellhez és Haui Józsefhez köthető rajzfilmes kanonizációja jelent – egyszerre segítve is, de meg is nehezítve a dolgát. Nyilván segítség, hogy Jankovics Marcell rajzfilmes népmesefeldolgozása egy olyan, a magyar szerves műveltség napos-holdas, virágos-indás motívumaira is nagyban hagyatkozó animációs nyelven örökítette meg számunkra az aranyhajú gyermekeket, amely szinte mindenki számára ismerős.

Ez a segítség azonban azzal is együtt jár, hogy ennek a felnőtteknek szánt rítusjátéknak a grafikai elemei nem követhetik a Jankovics Marcell képviselte hagyományt. Erősek ezek az animáció nyomán a lelki szemeink előtt könnyen megjelenő képek, de amilyen erősek, annyira meg is köthetnének minket a képzeletünk szabad szárnyalásában. Ezért nem a tiszteletlenség, hanem a teremtés jegyében valamelyest el is kell távolodni tőlük – jelezte Kő Boldizsár, utalva arra is, hogy számára Jankovics Marcell aranyhajú gyermekeinek figurái letisztult alakok, akinek olyan egyszerű és átütő az erejük, mintha csak magokat látnánk bennük. Abban az értelemben persze, amelynek megfelelően azt szokás mondani, hogy minden búzamagon ott látható Krisztus arca – tette hozzá Kő Boldizsár.

Megbocsátás és engesztelhetetlenség bújik meg a finom mintázatok között

A darab üzenetét megértve, az aranyhajú gyermekek naphéroszokra méretezett sorsát elfogadva ő úgy gondolja, neki leginkább a fények és az árnyékok kettősségét kell készülő illusztrációiban megragadnia. Úgy, hogy mindeközben az aranyhajú lányok egymáshoz hasonlatos, de egymástól különböző természetét is ki tudja fejezni – mondta Kő Boldizsár, aki azt is a saját feladatának látta, hogy valahogy érzékeltesse azt, hogy a két aranyhajú lány közül az egyik a megbocsátó, a másik pedig az engesztelhetetlen halhatatlan szellem. Nem függetlenül persze attól, hogy a megbocsátó lélek saját vérének, a saját apjának a terhét viseli, a másik viszont saját gyilkosuk terhét cipeli – tette hozzá.

Mindehhez pedig valami olyan finom mintázatot gondolt ki, amilyet akkor látunk, amikor egy pókhálón megcsillan a napfény – érzékeltette, s egyben azt is előrebocsátotta, hogy szerinte ez a mintázat a történet üzenetét követve az arany almafák napot idézve villódzó, szemet kápráztatva kavargó lombozatában jelenhet meg. A pókháló természetes mintázatára nála tehát az arany almafa lombozatának a nap fénykitöréseinek örvénylését idéző rituális tánca a válasz, úgy, hogy ebbe a grafikus ábrázolásba a modern művészet ábrázolási technikáját is beleviszi – jelezte.

A Kalavala sem más, mint mítoszrekonstrukció

A produkció szellemiségével közös utakon járó művésztársak sorában megszólalva Bán János (Bán Mór) olyan vállalkozásnak nevezte a kereszténység előtti korokban született mítoszaink rekonstruálását, amelynek rangos hagyománya van, beleértve ebbe a Kalevala összeállítását is, amely mű véleménye szerint nem teljes mértékben autentikus folklóranyag, hiszen akadnak benne rekonstruált elemek és mesterségesen megteremtett összefüggések is. Mint megjegyezte, előbb-utóbb minden nép megpróbálja elvégezni a mítoszrekonstrukcióit, a saját szuverén történeteikhez visszavezető utakat felderítve. S saját szuverén történeteink pedig szerinte számos bizonysággal szolgálnak arra, hogy a magyarság átélt már néhány traumát, de egyszersmind meg is tanulta kezelni ezeket.

Ezt a bölcsességet az Aranyhajú hármasok egyik főszereplőjének, a Királynak eredendően bölcs választásában is kimutathatónak vélte Bán János, aki szerint az aranyhajú gyermekek csodája melletti habozás nélküli elköteleződés itt annak jele, hogy őseinknek megalapozott tudása volt arról, hogy a csodás ígéretek közül még az anyagi erőt, a seregek ütőképességét megsokszorozó ajánlatnál is fontosabb az az ígéret, ami a Fény születését, az ősök csillagvallási örökségének újbóli felragyogtatását helyezi kilátásba. Tudatában annak, hogy egy nemzet és annak bármelyik tagja számára egyformán fontos az önazonosság vállalása. A szuverenitásunk múlik ezen – fejtette ki Bán János, aki aztán a keleti és a nyugati hunok sorsán keresztül érzékeltette a szellemi kincsek őrzésének jelentőségét, vagyis azt a döntést, ami ebben a történetben az anyagi javak gyűjtése helyett inkább a naphéroszok születése mellett tesz hitet.

Hét törzs szövetsége, a gyepűk őrzése és a keresztény hit védelmezése

Az aranyhajú gyermekek története épp ezért elsősorban a kulturális önazonosság őrzéséről szóló példázat – jelentette ki Bán János.

Az elvágyódás, visszavágyódás az őseink számára többször megélt tapasztalás volt – a régi világ elvesztésének traumáját pedig mindig egy új közösségi tudat kialakulása szüntette meg – tette hozzá. Hogy mi most nem azok vagyunk, akik korábban voltunk, hanem mások, de közben mégis ugyanazok. Hol hét törzs szövetségének harcosai, hol egy új kárpát-medencei királyság gyepűinek őrei, hol pedig a keresztény hit védelmezői. S azért lehettünk a sorsdöntő változások közben mégis ugyanazok, mert nem veszítettük el a képességünket arra, hogy megőrizzük a tudást arról, kik vagyunk, honnan jöttünk.

Hazaérni oda, ahol az a három csillag ragyog

Szintén a művésztársak sorában szólalt meg a vlogsorozatban Berecz András mesemondó és néprajzkutató, felidézve a 2011-ben megjelent, Hazakísérlek című, Gyergyó régi népzenéjéből válogató albumának előkészületeit. Ennek az albumnak az egyike volt a Gyergyai csillag című szám is, amit a lemezre Vizeli Balázzsal és Balogh Kálmánnal együtt énekelt fel. Ennek az Aranyhajú hármasok című darabban a mérai csillagokkal nevesítve szintén megidézett népdalnak egyik versszaka pedig úgy hangzik, hogy „A gyergyai szép ragyogós csillag / Vásárhelyi csárda felett villog. / Én es oda, oda való vagyok / Ahol az a három csillag ragyog”.

A csillagok közé tartozás dalba formált megvallása is a magyar csillagvallási örökség ékes bizonysága – derült ki a beszélgetés közben, amelynek ezen a pontján Berecz András élete egyik meghatározó spirituális élményeként Szent Ferenc Naphimnuszát ajánlotta mindenkinek a figyelmébe.

Archaikus népszokások és univerzális értékrend

Azzal, hogy ez egy aranyhíd közepén álló ragyogó szellem csodás éneke, s hogy ez a himnusz egyformán szól a gyergyai szép ragyogós csillag asztrálmítoszi örökségének jegyében élő magyaroknak, s minden, a Nap fényének világosságában Isten felséges képét meglátni kívánó keresztény embernek.

Azt az aranyhidat – amely a magyar népmesei hagyományban Tündér Ilona szemet kápráztató érkezése kedvéért létrehozott égi tünemény is – elsősorban azért emlegette fel Berecz András, mert erre a szellemi kapcsolatépítésre a saját ösztönös hídkeresése közben talált rá. Akkor, amikor azt kellett észlelnie, hogy az egyház néha félelemmel tekint az archaikus népszokások mögött álló magyar ősvallási örökségre, a magyar táltoshit tisztelői pedig néha a magyar szuverenitás képviseletében idegenkedve néznek az egyház univerzális értékrendjére.

A maga ösztönös hídkeresése szempontjából lett tehát Berecz András számára örökérvényű példa Szent Ferenc vallomása az Úr minden alkotásához, s ezek között is legfőként urunk-bátyánkhoz, a Naphoz.

Nem napimádás, hanem istenimádás

Ez a himnusz nem napimádás, hanem istenimádás – emelte ki Berecz András, megjegyezve ugyanakkor, hogy Szent Ferenc az ősi nagy kultúrák napkultusza előtt is tiszteleg, amikor urunkként és bátyánkként szólítja meg a Napot, sugárzó nagy ragyogással ékesnek nevezve, s egyben Isten felséges képét ismerve fel benne.

A Nap az, amelyikbe a saját ősi, kulturális öröksége folytán az indián, az afrikai, az ausztrál, az ázsiai és európai kultúrák embere is egyképpen belekapaszkodik, „de húsz körömmel” – jelentette ki Berecz András, hozzátéve: ebben a kicsi, nyomorult világban mintha ugyanis a Nap volna a leginkább az, ami minket az Istenre emlékeztetni a leginkább képes. Ahogy erre minket, magyarokat a veleméri templomba bevetülő fénysugarak asztrálvallási szakralitása vagy a gyergyai csillag ragyogása már megtanított.

Álmainkban kapcsolódunk őseink halhatatlan lelkéhez

Lovász Irén szintén a magyar folklórból építkező művészek sorában szólalt meg a vlogsorozatban, de ezenközben saját tudósi énjét – kulturális antropológusi szakértelmét – sem tagadta meg. Elemzéseiben különös jelentőséget tulajdonított az aranyhajú lányok híres álombéli jelenésének, amelyben ők saját apjuk és mostohájuk álmában jelennek, s az álmok világából kibeszélve üzennek meg valamit a való világnak. Az aranyhajú hármasok történetében ilyenformán a magyarság kollektív tudattalanja tör magának utat – hívta fel a figyelmet. Ne feledjük, hogy az álomban tudunk kapcsolódni őseink halhatatlan lelkéhez – jelentette ki Lovász Irén, aki szerint ezt a lelki rezonanciát magyarul szépen, hitelesen például József Attila írta le a Dunánál című versében. Mint mondta, teljesen a magáénak érzi a költő sorait, aki arról ír, hogy ő úgy van, hogy már százezer éve nézi, amit meglát hirtelen. „Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem” – idézte a verset Lovász Irén, jelezve, hogy a szemlélődésnek ezt a csodás révületét, valamint az eleink hagyományához való kapcsolódás lehetőségét és felelősségét néprajzosként, kulturális antropológusként, művészként és magánemberként is a sajátjának tekinti.

Az aranyhajú gyermekek a mozdulatlan, szent idő tüneményei

Az aranyhajú gyermekek a mozdulatlan szent idő örök jelenében élnek velünk, így ők nem a múló időt jelentő Kronosz, hanem a kivételes pillanatok transzcendens örökkévalóságát jelentő Kairosz tüneményei a számunkra – mondta az Aranyhajú Hármasok Produkció videoblogsorozatának vendégeként Harangozó Imre néprajzkutató.  Mi, magyarok – ennek a kettős kötésünknek hála – szerencsére még mindig ismerjük a mítoszok idejének meghódítását, s még mindig be tudunk lépni a szent idő transzcendens, időtlen idejébe, vagyis oda, ahol az aranyhajú gyermekek is várnak ránk – hangoztatta Harangozó Imre.

Nincs bennünk homály: az örök Nap bennünk a király

A műsorban felidézte a Szép kelet, szép nap kezdetű – már a Cantus Catholici című, első magyar nyomtatásban megjelent kottás magyar katolikus énekeskönyvben is közreadott – népénekünket, amely úgyszintén a kettős kötésünk jegyében, a csillagvallási örökségünk őrzésének szellemében íródott. A dal ugyanis így szól: „Szép kelet, szép nap / nincs benne homály, / mert az örök Nap benne a király”.

Ahogy a Nap örök, úgy az Isten is az – s ő bizony a Kairoszban él. Isten azt mondja: vagyok, aki vagyok – emelte ki Harangozó Imre, külön is kitérve arra, mennyire nem véletlen, hogy Isten tehát nem azt mondja magáról, hogy volt vagy lesz. Hanem azt, hogy van, hiszen a szent időben létező dolgok nincsenek alávetve az elmúlásnak, vagyis lényegében megszabadultak az idő hatalmától – érzékeltette.

Az aranyhajú gyermekek is ebben a hatalmas, csodálatos, időtlen időben mozognak – jelentette ki Harangozó Imre.

Nincs kedvesebb a régi szeretőnél: a régi igazán tud szeretni

A szent idők emlékezetét a magyar őshagyomány őrzői szívesen rejtik el a gyerekeknek szóló tündérmesékbe vagy a szerelmeseknek szóló énekekbe – hangsúlyozta Harangozó Imre, aki szerint ez azért nagyon fontos bravúrmutatvány, mert így az örökérvényű történetekbe zárt titkaink hiánytalanul megmaradnak nekünk nagyon sok emberöltőn keresztül.

Ebben az összefüggésben utalt arra is Harangozó Imre, hogy a „régi szerető” elvesztése miatt érzett fájdalom is ugyanolyan ősi emléknyom, mint amilyen az aranyhajú gyermekek kopókölykökre cserélésében is felsejlik a magyarok kulturális emlékezetének mélyrétegeiben.

A Két fa között besütött a holdvilág című mezőségi gyűjtésű népdal versszakaiban ezt a titkos üzenetet különös hangsúllyal érzi megjelenni Harangozó Imre. A dal régmúltba feledkező szövegrésze ugyanis így szól: „Nincs édesebb a havasi dinnyénél, / nincs kedvesebb a régi szeretőnél, / mert a régi igazán tud szeretni, / másodikért de sokat kell szenvedni”.

Mindig utat találunk a szent időbe

Ha a megfelelő megfejtés birtokában nézünk rá ezekre a népdalszövegekre, amelyek közül még több másikat is idézett Harangozó Imre, világosan érezhetjük, hogy itt a „régi szerető” nem egy valaha volt kedves, hanem egy valaha volt szellemi örökség.

Egészen pontosan a táltoshitű magyarok csillagvallási öröksége – egy olyan évezredes kincs tehát, amelyet a magyarok úgy gyűjtöttek és úgy őriztek, hogy út közben talán véletlenül, talán szándékosan, de mindig elakadtak vele a sáros patakban. Hogy sehogyan se jussanak el vele a német új Bécsbe.

Ezt a mi kultúránk lényege – az idegenkedés attól, hogy átlépjünk a profán időbe. S ragaszkodás ahhoz, hogy mindig utat találjunk magunknak a szent időbe. Ezt nem tudtuk elvinni Európába. Ez olyan hagyaték, ami megújít és megment. Olyan időkben is, amikor bebádogoznák felettünk az égboltot – jelentette ki Harangozó Imre.

A mesék fiktívek, de a mítoszok igazságot hordoznak

Az Aranyhajú Hármasok Produkció előtt álló egyik legkülönösebb kihívásnak azt tartotta a vlogsorozat egyik epizódjában szintén megszólaló Csáji László Koppány költő és kulturális antropológus, hogy az alkotóknak számot kell vetniük azzal a helyzettel, hogy a folklórtudomány szerint a mítoszokat a közönség igaznak tekinti, a meséket viszont fikciónak.

Ilyen értelemben az Aranyhajú hármasok című darab legfőbb feladatának azt tartotta, hogy hatásos választ adjon erre a látszólagos önellentmondásra. Arra, hogy a történet jóllehet a mesék által ránk hagyományozott variációkat használja, de közben ősi, már a magyarság kollektív tudattalanjába merült mitikus tartalmakat szándékozik a közönséggel együtt újraélni.

Posztmodern létértelmezés és az örök körforgás víziója

Megértve és elfogadva, hogy a produkció egyszerre helyezi el az aranyhajú gyermekek történetét az ősi kultúrák Aranykorok emlékeit őrző érckori példázatai között, s az Árpád-kor lehetséges metatörténelmi olvasatai között, Csáji László Koppány az érckorok örök történelmi körforgásról szóló vízióját meglepő módon a posztmodern kultúra világértelmezésével is párhuzamba állította.

Az érckori példázatok örök történelmi körforgásról szóló víziója érdekes módon szerinte harmonizál a posztmodern létértelmezés sémájával is, amely szakít a modern ember evolúciós gondolkodásával. Az érckori példázatok világa még nem számolt, a posztmodern gondolkodás pedig már nem számol azzal az önmagunkról alkotott képzettel, mely szerint az ember egy lépcsőn magasba lépdelő vándorhoz lenne hasonlatos, aki útja során egyre magasabb civilizációs fokra jut – fejtette ki Csáji László Koppány. A posztmodern kétségbe vonja ezt a fejlődéseszményt, s egy bizarr, szűk csigalépcsőhöz hasonló tekergéssel szolgál, amelyből bárhol és bármikor ki lehet lépni valamilyen szintre, s onnan tovább kerengve megint bármilyen más szintet el lehet érni. Alásüllyedve vagy felemelkedve akár – jelezte Csáji László Koppány, aki szerint az Aranyhajú hármasok a jelennel összevillanó múltértelmezése ezzel a szédítő, posztmodern tekergéssel rokonítható.

A csillagvallási örökség elvesztése transzgenerációs trauma

Az Aranyhajú Hármasok Produkció videoblogsorozatának vendégeként Teiszler Éva történész, a Magyarságkutató Intézet kutatója a csillagvallási örökségünk elvesztése miatt érzett kollektív fájdalom létét elismerve arról beszélt, hogy ez a veszteségérzés kétségtelenül jelen volt a XI. és a XII. század magyar társadalmában, ahogy az is kétségtelen, hogy erről az érzésről a keresztény vallás felvételét legitimáló udvari krónikák érdemben nem adtak számot. Ő viszont úgy tartja, hogy mind a krónikáink, mind a királyok hozta törvényeink számos árulkodó jelét adják azért annak, hogy az ősök vallásának tisztelete nem múlt el egy csapásra.

Géza elég nagy úr volt ahhoz, hogy egyszerre két Urat szolgáljon

A hatalom szintjein már a kezdetektől, első királyunk, Szent István uralkodása óta ott volt ez a megosztottság. A régi és az új hit vetélkedése a szellemi térben, amelyet külföldi krónikák feljegyzései szerint maga Géza fejedelem, István apja legitimált azzal az elhíresült kijelentésével, mely szerint ő elég nagy úr ahhoz, hogy egyszerre két Urat is szolgáljon – egyformán értve ez alatt a keresztény Istent és a magyarok Istenét.

A magyarság kettős kötése – az ősök hagyományának és az idegen, keresztény térítők tanításainak követése közötti feszültség – legismertebb megnyilvánulási formája Koppány herceg és István király küzdelme.

Vazul herceg még ősi rítus szerint kötött házasságot

De az István királyt Imre herceg halála után a trónon követni hivatott Vazul herceg, Taksony unokája, a nyitrai dukátus ura is egyike volt a kettős kötésben élő Árpád-háziaknak: ennek jele volt az is, hogy pogány módra, vagyis rituális leányrablást követően házasodott össze egy Tátony nembeli lánnyal. A keresztény krónikaírók ennek pontosan a tudatában voltak, ezért is állították azt, hogy Vazul gyermekei, András, Béla és Levente valójában nem az ő leszármazottai, hanem testvére, Szár László fiai. Ezzel Anonymus és Kézai Simon is gyakorlatilag új nemzetségőst próbált kreálni az Árpádoknak, elfedni próbálva azt a tényt, hogy Aba Sámuel és Orseolo Péter uralkodása után valójában mindvégig Vazul utódai ültek a magyar trónon egészen az Árpád-ház kihalásáig – hívta fel a figyelmet Teiszler Éva.

A székesfehérvári országgyűlésen a vének az Ősök hitének visszaállítását kérték

Utalt arra is: nem véletlen, hogy éppen Vazul utódai – I. András és I. Béla – idején voltak a híres magyar pogánylázadások. Az első, amelyben a Vazul-fiak, András és Levente Vatával összefogva 1045 őszére véget vetettek Orseolo Péter uralmának, s a második, az I. Béla uralkodása alatt kitört 1061-es, Vata fia János vezette székesfehérvári pogánylázadás. Ez utóbbi az ország addig példátlan összefogásával megrendezett székesfehérvári országgyűlés idején zajlott le, amelyre I. Béla az országnagyok mellett szokatlan módon községenként 2-2 vént is meghívott, jeléül annak, hogy az ország közös szellemi akaratával akar döntéseket hozni. Az ország akarata azonban megfordult, az egybegyűltek nem I. Béla szándékait követték, hanem a pogány hagyományok visszaállítását követelték. Ezt hallva a király három nap gondolkodási időt kért, ami alatt a második magyar pogánylázadás – ahogy Teiszler Éva fogalmazott – egy békés tüntetéssé, az őshit melletti emelkedett hangulatú demonstrációvá alakult át, melynek során az országgyűlés képviselői ősi imádságokat mondtak, ősi énekeket daloltak. A második magyar pogánylázadás így pontosan az ellentéte volt az elsőnek, amely a pogány erők kegyetlenkedései, s elsősorban Gellért püspök meggyilkolása miatt vált hírhedtté.

A második pogánylázadás viszont az I. Béla seregeivel a harmadik napon végrehajtott pogányellenes vérengzés miatt vált borzalmas emlékké – melynek során vélhetően Vata fia Jánost is kivégezték a király szószegését követően Fehérvárra bevonuló felmentő csapatok – idézte fel Teiszler Éva.

Árulkodó jel Boldogasszony iránti töretlen szeretetünk

A kutató szerint az Árpád-házi Vazul-leszármazottak kötődése a Turul-nemzetség őseinek szellemi hagyatékához az apai örökségük miatt evidens módon érthető, de nem szabad megfeledkeznünk az egyik legkeresztényibb magyar uralkodónk, Szent István király hagyatékáról sem, aki halálos ágyán Szűz Máriának ajánlotta fel az országot, hogy Magyarország azóta is Mária országaként, s ezzel Boldogasszony Anyánk égi védnöksége alatt álló hazaként jelenhessen meg előttünk és bennünk. Teiszler Éva szerint ez az aktus nyilvánvalóan nem független a magyarok Istenasszonya, a számunkra Babba Mária néven is ismeretes Boldogasszony iránti töretlen és megingathatatlan szeretetünktől. Ez így nemcsak egy univerzális hit jegyében zajló térítés gesztusa, hanem egy szuverén nemzeti örökség vállalása is egyben – emelte ki Teiszler Éva, aki a magyarok Boldogasszony-kultuszával összefüggésben annak is különös jelentőséget tulajdonított, hogy a krónikáinkban név szerint is megőrzött egyetlen táltosunk nem egy pap, hanem történetesen éppen egy papnő: nevezetesen Rasdi.

Nem tűntek el a táltoshitű rítusok, csak átköltöztek a kulturális térbe

A kutató szerint az Árpád-korban nagyjából Könyves Kálmán idejére tehető az a szellemi fordulat, amikor az ősök emlékének tevőleges tisztelete, a táltoshitű rítusok végzése elkezdett kikopni a mindennapjainkból, s az ősvallási örökségünk iránti hűség nagyjából-egészében átköltözött a kulturális térbe – tündérmeséinkbe, népdalainkba, s az archaikus imádságaink igéző nyelvét őrző gyermekmondókákba –, hogy ott aztán mindmáig elidegeníthetetlen része maradjon a magyar kulturális önazonosságunknak.

Ezeknek a rítusoknak az addig szüntelen jelenlétét a királyi törvénykönyvek bizonyos tiltásai mutatják meg indirekt módon – hívta fel a figyelmet Teiszler Éva, aki azt is külön hangsúlyozta, hogy a királyi törvényekben az őshit gyakorlóival szemben vagy szankció nélküli tiltásokat fogalmaznak meg, vagy kisebb súlyú szankciókat helyeznek kilátásba.

Fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat vinni

„Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek ” – olvasható Szent László I. törvénykönyvében, ami szintén arra példa, hogy magyar földön az ősi táltoshit áldozóhelyeinek felkeresése tilalmas volt ugyan, de bocsánatos bűnnek számított, amelyet nem sújtottak kíméletlen büntetéssel.

Ezen a jól ismert tilalmon túl viszont Szent István törvényeinek egy kevéssé ismert, de jelképes erejű engedményére is utalt a beszélgetésben Teiszler Éva, aki azt is elmondta, hogy amikor Szent István elrendelte, hogy mindenkinek templomba kell járni, ehhez azt is hozzátette, hogy aki viszont a tüzet őrzi, az otthon maradhat.

Védelemben részesítette a tűz őreit Szent István

Nyilván nem gondoljuk azt, hogy a korabeli magyarok nem tudtak volna tüzet gyújtani – jegyezte meg Teiszler Éva, aki ezek után nem zárkózott el a tűz őreit illető királyi védelem azon értelmezésétől sem, hogy ez akár valamiképpen a hagyomány, az őshit őreinek burkolt védelmét célzó passzusnak is tekinthető.

A táltoshitű őshagyományunk őrzésének Könyves Kálmán korára tehető szellemi fordulatát Teiszler Éva úgy mutatta be, hogy miközben a csillagvallási örökségünk a magyar nyelvű folklór kincsévé alakult át, s ezzel a hétköznapokban a keresztény hit egyeduralmát már egyáltalán nem veszélyeztette, azonközben az Árpád-kor udvari kultúrájában is teret nyitottak az Árpád-ház dicső eredetmítoszainak, s azokat a krónikákban nyíltan megörökítették.

Könyves Kálmán idejétől a misztikus totemősök emléke visszatért az udvarba

Ez az a kor, amikor az Árpádok büszkén vállalni kezdték, hogy ők Attila hun nagykirály nemzetségéhez tartoznak, s még a sztyeppei nomád kultúránk mitikus előidőből is visszahozták az udvari közbeszédbe a maguk misztikus totemőseit. Nimród királyunkat, s vele a csodaszarvast űző ikerpárt, Hunort és Magort. Emese álmát, s vele az Álmost nemző turulmadár totemisztikus emlékét.

Teiszler Éva abban is a Turul-nemzetség kereszténység előtti hagyományával kiépülő szellemi kapcsolatot fedez fel, hogy Emese dinasztiaalapító álma ugyanúgy egy jósló álom, mint ahogyan a krónikás hagyományunk szerint Szent István születését is megjósolták a szüleinek – ahogyan azt Szent István király Hartvik püspöktől származó legendája is megörökíti. Ez is annak bizonysága, hogy Álmos születésének dinasztiaalapító eredetmítosza olyan erővel hatott, hogy ennek mintájára érdemes volt István születését is isteni jóslat általi nemzéssel egybekötni – magyarázta Teiszler Éva.

A pogány kísértés a magyar szuverenitás kérdései között volt jelen

A magyarok pogány kilengéseiről szólva ma már talán indokolatlan is a korabeli egyházi gondolkodást túlzottan erősen alapul véve pogány befolyásról és pogánylázadásokról beszélni – mert mai szóval és mai fogalommal élve ezek az egymásnak feszülések a leginkább a magyar szuverenitás és a magyar emlékezetpolitika különböző aspektusairól szóló viták voltak, amelyek lényege – ahogy erre Teiszler Éva is felhívta a figyelmet – az emberöltőkön át tartó emlékezés jelentőségében ragadható meg a leginkább.

Ezt a kutató az általa Könyves Kálmán korára datált udvari szemléletváltással összefüggésben is kiemelte, utalva arra, hogy a történészek úgy tartják: az emberi emlékezet nagyjából egy-két emberöltőig, vagyis úgy hetven év távlatáig tudja pontosan megőrizni a múltat, s a múltból ránk maradt hagyományokat.

Ősi eredetmítoszaink a kollektív emlékezetünkben maradtak fenn

Ehhez képest van szerinte óriási jelentősége annak, hogy a magyar krónikás hagyomány – s benne legelőbb Anonymus 1210 körül írt Gesta Hungarorum című műve – úgy tudta felvenni legalább féltucat emberöltő után is a magyarok kollektív emlékezésének elejtett szálait, hogy abban minden ősi eredetmítoszunk eredeti erejével és gazdagságával tudott megjelenni.

Mondhatnánk: Szent István törvényei nem hiába rendelkeztek arról, hogy aki a tüzet őrzi, azt mentesül attól, hogy elmenjen a templomba. Így aztán akár királyi paloták kandallóiban, akár az egyszerű parasztházak kemencéiben, de égve maradt az a tűz – emelte ki Teiszler Éva az Aranyhajú Hármasok Produkció vlogsorozatának tudós szakértőjeként megszólalva.