Tudástár, ami kincsestár: minden, amit az aranyhajú gyermekekről és mitikus környezetükről tudni lehet

Ez a tudástár természetesen nem csupán néprajzi anyag, hanem az Aranyhajú hármasok című rituális dráma és folkopera művészi kontextusát megteremtő és megmagyarázó háttéranyag is egyszersmind. Vagyis nemcsak a mese nemzetközi kapcsolatrendszerére, hanem a művészeti projekt mélyebb összefüggéseire is rávilágít. Így például arra is, hogy miért tekinthetők isteni erő birtokában létező csodás naphéroszoknak, a magyar aranykor minden vaskori viszontagságot túlélő követeinek, s egyben a magyar megmaradás halhatatlan erejű példázatainak az aranyhajú gyermekek. S hogy miért tarthatjuk úgy, hogy a Király és a Királyné ebben a történetben többé-kevésbé már olyan istenalakoknak számítanak, akiknek legalább annyi emberi kihívással kell szembenézniük, mint amennyi kozmikus kitettség határozza meg sorsukat és döntéseiket. Különös tekintettel a Király az áradó és apadó tengerhez hasonlóan változékony természetére, s különös tekintettel a Királyné, a magyarok napba öltözött Boldogasszonya állócsillaghoz hasonlóan rendíthetetlen szellemi pozíciójára.

Aki a darab olvasása előtt vagy után mélyebb és gazdagabb tudásra vágyik ennek a népmesei közegből kibomló és kibontott mítosznak a rekonstrukciójáról, az számos izgalmas alfejezetre csodálkozhat rá a Tudástár anyagában. Hamar eligazítást kapva arról is, hogy a népmesei alapokra való tekintettel ajánlható-e ez a darab a gyerekek számára.

Kiknek szól a darab? Mesén alapul, így akkor gyerekek számára is ajánlható?

A Tudástár határozottan deklarálja például, hogy az Aranyhajú hármasok nem gyerekeknek szóló darab, hanem a magyar megmaradás egyfajta kegyetlenül szép üdvtörténete. Nem gyerekdarab tehát, még akkor sem, ha  a kezdet kezdetén, az elsőként megszólaló, gyermekdalként ismert dalocskák láttán a szövegben ki is alakulhat egy ilyen illúzió a darab olvasójában, a produkció nézőjében. Ismert jelenség, hogy a magyarság eredetmítoszairól, ősvallásáról szóló titkos – mert titkolni érdemes – tudás elregélése hogyan kezdett egy rejtve rejtekező életet a hivatalos tudás kánonjait kikerülve, gyermekdalok, gyermekmondókák, népmesék szövegeiben áthagyományozható tudássá átalakulni. Vagyis a mesei alakzatok valójában az üzenet dekódolására szolgáltak – úgy, hogy a tudás őrzése később, nemzedékeken át valójában már jórészt öntudatlanul ment végbe. Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta – énekelték a gyerekek és énekelték a gyerekeknek, anélkül, hogy sokaknak sejtése lett volna arról, hogy miféle buzdítás volna is ez, miféle fényekhez vezethetne is vissza ez a nyitatlanul nyíló ősi aranykapu. Az Aranyhajú hármasok a titkok őrei által kódolt ősi üzeneteket visszafejti, a tetszhalotti állapotba dermedt ősi mítoszainkat rekonstruálja. Így aztán mindaz, amit itt a színpadra álmodunk, a mesei formákat is visszaforgatja, a mesékbe bújtatott cselekményelemeket eredeti, mitikus, világeposzi keretébe helyezi vissza – oly módon, hogy a „világ” kifejezésének eredendő tágassága itt egyformán érthető a maga egyetemes módján, de célzottan a magyar világra fókuszáló figyelemmel is.

Túl mindezeken az intellektuális megfontolásokon a darab már csak azért sem tekinthető gyermekeknek szánt üzenetnek, mert az ősmítoszok kegyetlensége itt is rendre átvérzi a történések szövetét: itt gyermekeket rabolnak el, az aranyhajú lánygyermekeket megfojtják, a Királynét meggyalázzák, az aranyhajú lánygyermekeket pedig halálos holtukban sem hagyják nyugodni. A lelkükben és szellemükben elpusztíthatatlanul jelen lévő lányok spirituális létének fizikai megtestesüléseit is rendre széthasogatják, szétmarcangolják: hol a föld alá temetett testük fölött kinövő aranyalmafák képében, hol az aranyalmafákból ácsolt ágyak deszkáinak képében, hol az eltüzelt ágy parazsát elnyelve meghasasodó és megellő aranyszőrű bárány kisbárányainak képében. Fűrészek darabolják, hentesbárdok hasogatják a holtukban is élni akaró és élni képes lányok maradékainak még a maradékait is. De ugyanaz a mitikus kegyetlenség szabadul el a színpadon akkor is, amikor az aranyhajú gyermekek visszatérésekor és megdicsőülésekor a számos elsötétülő időszakban fényét vesztő Király újra az Aranykor őrévé alakul át, alakul vissza – s már újra az aranykor királyi ösztönétől vezettetve hoz döntéseket. Tegyük hozzá: megint csak rendkívül kegyetlen döntéseket. Az udvar ármányosait ekkor négyfelé szaggatják, mígnem testük maradékait hollók és sasok tépik szét.

Mindezek a mesékben is benne rejlő, a világ ősi teremtésmítoszainak kegyetlenségét idéző fordulatok az Aranyhajú hármasok színpadi világában a maguk nyersességében és brutalitásában jelennek meg, olykor bestiális, orgiasztikus rítusok formáját is öltve. Vagyis mindezt feldolgozni csak érett személyiséggel, érett tudattal lehetséges – így aztán a gyerekek világába ezt az üzenetsort egyáltalán nem magától értetődő bebocsátani.

Inkább már üdvtörténet – vagy inkább még fájdalomterápia?

Az aranyhajuharmasok.hu felületén elérhető Tudástár ugyanakkor nemcsak információkat közöl, hanem lehetséges értelmezésekkel is szolgál. Feltéve például azt a kérdést, hogy ez a rekonstruált mítosz a mostanra visszanyert őseredeti formájában inkább már üdvtörténet vagy inkább még fájdalomterápia a magyarság számára. A Tudástár erre a kérdésre azzal válaszol, hogy ez a történet azért is páratlan kincsünk, mert képes arra, hogy az érzelmeink hangulati határait szélsőségesen messzire kitágítsa – a repeső öröm és a letaglózó fájdalom között egyszerre közlekedve. A magyarok nemzetkarakteréről szólva ismert mondás, hogy saját állításunk és egyben nemzeti önképünk szerint is mi vagyunk az a nép, amelyik sírva képes vigadni – olvasható a Tudástárban.

Nos, ez a mi magyar üdvtörténetünk, mitikus örömhírünk ennyiben is tökéletesen a miénk, mert minden ízében a magyarság érzelmi háztartására szabott alkotás. Ha kellő távolságból vesszük szemügyre, akkor a magyar megmaradás ragyogó fényekben tündöklő örömhíre, ha viszont az egyes szereplők által bejárt sok-sok megrendítő kálváriára fókuszáljuk a figyelmünket, akkor annyi kínszenvedés, lelki gyötrelem tárul elénk, hogy ennek a történetnek a megőrzése egyfajta fájdalomterápiaként is felfogható. Egy olyan nemzeti sorstragédiánk és transzgenerációs traumánk miatt érzett fájdalom narratív kezelésének tekinthető, amelyről szólva az aranyhajú gyermekek történetének elmesélői nemzedékeken keresztül és évszázadokon át egyszerre legalább két cél tartottak szem előtt. Azt, hogy ezt a fájdalmunkat soha ne felejtsük el, mert ha ezt nem felejtjük el, akkor az ősök öröksége is minduntalan velünk marad. Ezzel a fájdalommal tehát tartozunk nekik, néhai őseinknek, s így ezt a fájdalmat nem elfelejteni tehát velük szemben erkölcsi kötelességünk. Érzelmi értelemben pedig, másrészt, ezt az emlékezés egyben a töretlen hűségünk jele is. Hűséggel a keresztény térítés előtt a sztyeppei népek civilizációjában maradandót alkotó, a vérszerződéssel nagy és történelmi néppé szerveződő törzseink ősi, csillagvallási örökségéhez, táltoshitű hagyományához. S hűséggel ugyanezen őseink vallási nyitottságához is, amellyel ők a saját naphéroszaik közé kis idő múltán már tiszta szívvel, őszinte szeretettel befogadták a keresztény vallás ikonikus hőseit, prófétáit és Megváltóját – magát Jézust is. De úgy, hogy ez a befogadás részükről eredendően nem az önfeladás, hanem a szellemi emelkedettség jele lehetett: a magyar népi vallásosság ősi és eredendő szinkretizmusának nagyon szép, megbocsátó, igaz szeretetet valló megnyilvánulásaként. Czakó Gábor örökbecsű, még a dozmati regösénekünk szellemiségét méltató kifejezésével élve: egyfajta máig érvényes istenbéke-ajánlatként.

Miért egyetemes érckori példázat a darab?

A Tudástár azt is részletesen kifejti, hogy a világmítoszi szinten bekövetkező létromlás szakaszai hogyan azonosíthatók ebben az ősmítoszunkban az aranyhajú gyermekek sorsának viszontagságain keresztül, s felhívja a figyelmet arra is, hogy ezzel a történetünkkel valójában – Várkonyi Nándor kifejezésével élve – egy egyetemes népközi tulajdon birtokában vagyunk.

Az érckori példázatok minden nagy, ősi kultúrát átható érvényességéről Várkonyi Nándor ugyanis az Ötödik ember című művében (I. Az öt nemzetség. Érckorok) azt fejti ki, hogy ez egy olyan „egyetemes népközi tulajdon”, melynek minden változata a hanyatlásról beszél, s „a különbség köztük velejében csak az, hogy szimbolikájuk nem egyforma”. Utal egyben arra is, hogy „ekként az arany, az ezüst, a réz és a vas korszakai egy világrend periódusaiba illeszkednek, s a történelem, amit teremtettek, a műveltségek, amiket alkottak, nem kiszámíthatatlan erők játékának szüleményei, nem az ön- és fajfenntartás küzdelmeinek hullámverései, hanem a világfolyamat drámájának felvonásai. Az ember parancsként hordozza magában e világrend törvényeit, s ha akarja, ha nem, minden jó és rossz képességével kénytelen arra törekedni, hogy megértse jelentéseiket és cselekedetei által kifejezze.”

Ennek a világrendnek a legfőbb, legmagasabb rendű szellemi jelzőfénye természetesen mindig az Aranykor – hinduizmus időképéből ismert brahmanák kora, a Szatja-juga, más néven a Krita-juga.

Az Aranykor – a Szatja-juga

Az aranyhajú gyermekek varázsmeséje egyetemes értelmét tekintve is az Aranykor teljes ragyogásával indul – azzal az időszakkal, amelyben a király a szellemileg beavatottak, a brahmanák bölcsességéhez méltó választással nem a seregének anyagi előnyöket ígérő csodás felajánlások közül választ, hanem a neki aranyhajú gyermekek világra hozását ígérő legkisebbik lány mellett dönt, őt kéri feleségül – spirituális tudását is használva, s mellette még csodás aranykorösztönét is működtetve.

Az Ezüstkor – a Tréte-juga

Világmítoszi szinten az idő körforgásában a csaturjuga négy korszaka közül a második korszakot, az ezüstkort (Tréte-juga) képviseli. Az aranyhajú gyermekek varázsmeséjében a harmónia elvesztését, a létromlás kezdetét legelőbb is az a körülmény jelzi, hogy a király háborúba indul. Az aranykori harmónia felbomlását itt már nemcsak pusztán a háborúskodás ténye jelzi, hanem a király azon döntése is, hogy a hadba vonuló csapatai irányítását magának tartja fenn. Ez ugyanis azt eredményezi, hogy pontosan tudja: így nem lesz, nem lehet jelen a neki megígért aranyhajú gyermekek születésénél. S nem ünnepelheti feleségével, az anyakirálynéval együtt a fényt hordozására kijelölt csodás utódainak világra jöttét.

Bronzkor – a Dvápara-juga

Az idő körforgásában a csaturjuga négy korszaka közül a harmadik korszak, a Bronzkor, a betegségek, a szenvedések megjelenésének kora. Ebben a korszakban az erkölcsös és a bűnös megnyilvánulások a tan szerint pontosan kiegyenlítik egymást.

Az aranyhajú gyermekek varázsmeséjében a szenvedések kora épp azt követően jön el, hogy az aranyhajú gyermekek rendben megszületnek. Egy pillanatra felragyog körülöttük a magyar világ. Eljön az idő, amiért élni érdemes. Ami miatt a magyar jövő számunkra páratlanul értékes. S ami az áldott nap és az áldott hold égi fényeivel ékes. S aztán eltűnik a fény. Mert nincs, aki védené a ragyogást. Sőt, csak olyanok vannak az általa ígért csodát a világnak elhozó, az aranyhajú gyermekeket megszülő királyné körül, akiket a király gondatlansága, nemtörődömsége, egyes variánsok szerint pedig szinte már ártó szándékú közönye ott felejtett körülötte az udvarban.

Fertelmes banyák, zavarodott lelkű anyák, sértődött szakácsnék. Akik az összes bronzkori variáns szerint valami gyalázatos szentségtörést követnek el. Az aranyhajú gyermekeket kicserélik a leginkább kopókölykökre. Szőrös formájú állatokra.

Vaskor – a Kali-juga

A Kali-juga az utolsó, a legromlottabb, a legárnyékosabb korszak, amit a védikus írások szerint a lelki összeomlás, az érthetetlenül tomboló erőszak és az őszintétlen ármánykodás jellemez.

Az aranyhajú gyermekek történetének vaskori cselekményszakasza ennek megfelelően a szinte teljes vigasztalanságot sugározza: akár az Aranyhajú ikrek című történettípusban (707) megfigyelhető elkallódást, rejtekutakra sodródó, bujkáló létezést, akár a Megölt aranyhajú ikrek (707.1) című történettípusban foglalt döbbenetes gyilkosságokat vesszük alapul. Kiegészítve mindezt azzal, hogy az aranyhajú gyermekek akár életben maradnak, akár nem, az őket – s velük együtt a Fényt – világra hozó Boldogasszony sorsa megint csak a válogatott megaláztatások gyalázata.

De amiként a bronzkori történetek homályán is át tudott ütni a fény, úgy a vaskori történetek szürkületi sötétségében sincsen teljesen vaksötét, még ott is átüt valami bizonytalan derengés. Erre mindkét történettípus – de különösen a Megölt aranyhajú ikrek – bizonyság tud lenni. A vaskori halál az aranyhajú gyermekek naphéroszi erőket felmutató létezésének ugyanis nem tud véget vetni, így csupán egy változatos eseménysort nyit meg számukra egy olyan metafizikai vándorlás felé, amelynek során a létezésük metamorfózisok sokaságán át tarthat visszafelé a halálból.

A visszatérő Aranykor – az újból felfénylő Szatja-juga

Az aranyhajú gyermekek történetének megigazulása már a Fény visszatérése az idők váltakozásának, a csaturjugának az örök körforgásában: ennek jele a három planétaistenség (A Nap anyja, a Hold anyja, a Szél anyja) isteni igazságtétele, a korábban az erdő lányaként feltűnő Tündér Ilona gondoskodó figyelme, a nép soraiban megbúvó, isteni küldetést teljesítő segítők – köztük is legelsősorban a később Magyar Krisztusként azonosított igazmondó juhász – minden cselekedete. Ez a sok-sok isteni és emberi pártfogás végül a varázsmese híres ítélkezési jelenetében csúcsosodik ki. Ekkor tér vissza a királyba a romlatlan aranykorösztön, s ekkor tudja először megint a világot feltépő, mindent átható tekintettel meglátni maga körül az igazi fényt, a visszatérő Aranykort. Hogy ezzel az aranyhajú gyermekeket az udvarban a saját jogaikba visszahelyezze, megalázott, megnyomorított feleségét pedig jól-rosszul kiengesztelje.

Miért az Árpád-kor metatörténelmi áttekintése is egyben ez a darab?

A Tudástár egy másik elemzése szerint az aranykori idők emlékezetét is magában foglaló világkorszak-tanok egyetemesek ugyan, de minden egyetemes tudásnak akad aztán egy sajátosan nemzeti megfelelése is, amelynek értelmében az érckori példázatok tanítása képes lehet arra, hogy egy adott helyi mitológiába ágyazódva, az inkulturáció aktusát tökéletesen végrehajtva szolgáljon megtartó erővel az adott nemzeti kultúra számára.

Ezt emelte ki Hamvas Béla is akkor, amikor kitért arra, hogy van sajátosan magyar aranykortudat és aranykorösztön is, aminthogy vannak ennek a tudásnak és ösztönnek sajátosan magyar szellemi őrei és őrzői is. Ezek sorában ő a megvillant szemű – tehát csillagszemű, vagyis a magyarok csillagvallási örökségét híven őrző – nagy királyainkra gondolt elsősorban, de ezt a hamvasi kiemelést bátran folytathatjuk azoknak a magyar naphéroszainknak a felsorolásával is, akik nem a magyar történelem aranykorainak, hanem a magyar kulturális emlékezet mitikus Aranykorának a hősei. Annak az Aranykornak, amelyről a magyar népdalok, magyar népmesék, valamint az igéző, bájoló és ráolvasó magyar mondókák ejtenek szót vissza-visszatérő módon, szinte már mágikus erővel.

Királyok, akiknek van tudatuk az aranykorról

Hamvas szellemileg inspiráló mondatai azért nagyon fontosak számunkra, mert ahogy a nevek felsorolásával őszinte elismeréssel kiemeli a „megvillant szemű” királyainkat, azzal kimondatlanul azt is érzékelteti, hogy az ő dicsőséges uralkodási sorozatukat hozzájuk képest „elhomályosult tekintetű” királyok trónra lépése is tagolta.

„Mindenki tudja, hogy az igazi királyok László, IV. Béla, Nagy Lajos és Mátyás voltak. Csak azt nem tudják, hogy miért. Mert ők a megvillant szeműek, akik feltépték a világot, és látnak. Egyedül nekik volt tudatuk az aranykorról, és egyedül ők tudták, hogy ez a nép azért álmodik, mert tulajdonképpen az aranykorban él” – írta Hamvas A magyar Hüperion második könyvének kilencedik levelében, a felsorolásával ugyan részben az Árpád-koron is túljutva, de a projekt vizsgálatának tárgyát így is rendkívül szellemesen meghatározva.

Hamvas szavai pontosan érzékeltetik, hogy az aranyhajú gyermekek varázsmeséje miért alkalmas kiváltképpen arra, hogy dicséretet vagy ítéletet mondjon a magyarság sztyeppei nomád hagyományainak és új, keresztény kultúrájának ütközőzónájában élő és birodalmat építő Árpád-kori és őket követő vegyesházi királyainkról.

Mert pontosan ebben az ütközónában és a hagyományok rivalizálásának ebben az idősávjában lehetett sorsdöntő jelentősége királyaink aranykorról – vagyis a legendás magyar ősidőkről – alkotott tudatának, a világot feltépni képes, megvillanó tekintetük látnoki erejének. A csillagvallási örökségünket őrző, táltoshitű Ősök hagyományáról kialakított romlatlan emlékezésnek.

Kik azok az aranyhajú gyermekek?

Isteni erő birtokában létező csodás naphéroszok, a magyar Aranykor minden vaskori viszontagságot túlélő követei, a magyar megmaradás halhatatlan erejű példázatai. Az őket világra hozó királyné ellen a mesék egyes – vélhetően a leginkább ősi, a történet legrégibb mélyrétegeit megbolygató – variánsaiban nyíltan megfogalmazódik a pogányvád, annak felhánytorgatása, hogy a királyné egy bűbájos képességgel megajándékozott, a magyar ősvallás mitikus táltosokat és igéző, bájoló természetű tündéreket felvonultató istenpanteonjába illő, elragadó alak. A pogányvád felől nézve nyer különleges értelmet tehát az is, hogy így a királyné ígéretéhez hívén világra hozott aranyhajú gyermekek sem lehetnének mások, mint a magyarok csillagvallási örökségét megidéző, magukban hordozó istenalakok. Akik világra jöttük után rögtön jellel és csodás jelenésekkel a testükön hirdetik földöntúli erejüket és jelentőségüket: a leggyakoribb variánsok szerint az egyiknek nap, a másiknak hold vagy üstökös csillag jelenik meg a homlokán, a karjukon pedig aranykarpereccel születnek. Itt érdemes az arany karperec kapcsán felhívni a figyelmet arra is, hogy a kört formázó aranyékszer – miként az aranygyűrű is – a puszta létével is az örök visszatérést megüzenő varázslatos ékesség.

Az aranyhajú gyermekeknek nagyon érdekes tulajdonságuk, hogy a magyar népmesékből ismert isteni erejű naphéroszokhoz (Szépmező Szárnya, Fehérlófia, Szegfűhajú János) képest ők feltűnően kevéssé beszédesek – a leginkább talán csak az aranyhajú lányok híres ágyjelenetében hallatják a szavaikat, s akkor is csak úgy, mint akik nem fennhangon beszélnek, hanem csak az álmainkból szólalnak meg.

Ha elfogadjuk Hamvas Béla egyik tanítását az isteni természetű hallgatásról, akkor viszont ebben, az aranyhajú gyermekek súlyos hallgatásában annak spirituális erejét fedezhetjük fel, amit Hamvas arra a létállapotra nézve határozott meg, amikor valakiben egyszerre munkál a tudás minden bölcsessége, s a tudás ki nem mondásának minden tartózkodása. „Tudni, és sohasem kimondani. Olyan nehéz, hogy azt hiszem, e súlytól oly nehezek a kövek, s úgy éget e tudás, hogy azt hiszem, e tűztől izzanak a napok. Hogy mi az, ami van, s hogyan, kimondani még az isteneknek is tilos. A nagy kísértés: mondani. Így csábítják el a névtelen hatalmak azt, akiben nincs meg a kövek súlya, s a napok tüze. Aki hallgat, az örök. Aki szól, elveszett. Így lesznek a lezuhant istenekből emberek, s így lehetnek hallgató emberekből újra istenek” – írja Hamvas A magyar Hüperion második könyvének első levelében, áttételesen talán arról is tanúságot téve, hogyan kell helyesen értelmeznünk az aranyhajú gyermekek hamar megistenülő szótlanságát, amely különleges akusztikájú, isteni erőteret ad már a puszta jelenlétüknek is.

Érdemes észrevenni még azt is, hogy egy más helyen Hamvas arról értekezik, hogy a fenséges hallgatással – így tehát talán az aranyhajú gyermekek fenséges hallgatásával is – együtt járó passzív, de ugyanakkor kikezdhetetlen méltóságot képviselő uralkodás olyan eszményt fejez ki, amely a leginkább a taoizmusból ismert cselekvéstelen cselekvéssel rokon. „Valami azonosság volt az uralkodó lénye, az arany és az uralkodás ténye között. Amit meg lehet találni az ősi egyiptomi, kínai, hindu és közel-keleti társadalmakban is. Ez a súlyos, tompán tündöklő, varázslatos fém napszerű ragyogásában, mint a megfagyott fény, magát az uralmat jelentette. De gyökeresen másként, mint ahogy az uralmat ma értik. Az uralom nem volt örökös aktivitás, mint nálunk, a hatalmi ösztön szüntelen tevékenysége. Az uralom passzív tény, ahogy passzív a nap, amikor csak van és meleg sugarai életet fakasztanak” – írja Hamvas René Guénonról szólva is csak az arany példázatát adva elő (Társadalomtudomány. Huszonkettedik évf., 1942. 1. szám, január–február, 76–85.).

Ha Hamvas gondolatait követve elfogadjuk az aranyhajú gyermekek isteni természetének részeként a szótlanságot, valamint arany és az uralkodás ténye között az ősmítoszokban kialakult, nem az „örökös aktivitáson”, hanem a „passzív uralmon” alapuló kapcsolatot, akkor rögtön közelebb kerülünk ahhoz is, hogy miért a szótlanságukban rejlik az aranyhajú gyermekek leginkább sugallatos tanítása.

Amit ők szinte minden fennen hangoztatott tanítás nélkül, hallgatásba kényszerítve is eltűrnek, elviselnek, s a megmaradásuk szüntelen erejével szentesítenek, az valójában tehát egy evangéliumba illő küldetés: a magyar megmaradás lehetséges szellemi és fizikai útjainak szótlan, de megistenülésre mindig kész bejárása.

S attól még, hogy ezt a két nagy utat az aranyhajú lányok és az aranyhajú fiú szinte teljesen szótlanul járják be, a sorsuk rendkívül beszédes: kész evangélium. Olyan nekünk, magyaroknak szóló különleges örömhír tehát, amely az uralom Hamvas által leírt „passzív tényeinek” mintázatát kirajzolva jut el a mindmáig hozzánk szóló üzenet aktiválásáig.

Egyrészt annak az üzenetnek az aktiválásáig, amit az aranyhajú lányok sorsa hordoz magában. Hogy bárhogyan próbálják is meg nem történtté tenni az aranyhajú gyermekek megszületésének ragyogó fényét, a magyarság vissza-visszatérő aranykorainak emlékét, ez a fény utat tör magának, s rendre felragyog. A föld alól is akár. Ahová a megfojtott, meggyilkolt aranyhajú lányokat temették. Mert a sírjukon kinő két aranyalmafa. Mert az aranyalmafákból ácsolt deszkákban megszólal a lányok hangja. Mert az eltüzelt ágyak tüzének egyik parazsát fel tudja habzsolni az aranyszőrű bárány. Mert az aranyszőrű bárány levágott kisbáránykáinak testéből a patak vizével mindig továbbfut egy-két darabka kis bél. Bennük a zsigeri tudással a fényről. Hogy aztán ebből is, a fény maradékainak maradékaiból is újjászülethessen a fény. Ez a szótlanul bejárt út tehát a magyarság legyőzhetetlen spirituális megmaradásának útja.

Másrészt az aranyhajú fiú jórészt szintén szótlanul bejárt útja is aktivál egy másik üzenetet, amely az ősi tudás rejtve rejtező, bujdosásba feledkező megmaradásának útja. Ez már nem a spirituális, hanem a fizikai megmaradás útja – amely mintha Prohászka Lajos a magyar nemzetkaraktert leíró híres kultúrfilozófiai példázatának (A vándor és a bujdosó) szemléltetéseként is értelmezhető lenne. Prohászka a „bujdosó” karakterjegyét kifejtve a leginkább azt érzékelteti, hogy a magyarság mennyire erősen, akár a bujdosás árán is képes megőrizni nemzeti elkülönültségének összes ismérvét. Ennek jele lehet akár az is a darabban, ahogy az elpusztítani kívánt, de a haláltól megmenekülő, az erdőben bujdosni kényszerülő aranyhajú fiú a királyi udvartól távol, a nép egyszerű fiainak gondoskodásának hála tudja megőrizni mindazt, amit benne és általa a magyarságnak éltető erővel szolgál. A kerek erdőbe kimenekített, s ott a külső, idegen hatalom elől elzárt aranyhajú fiú körül a darabban életbe lépő védelmi intézkedések egyébiránt jól egybevágnak azzal, amit Prohászka Lajos a gyepű-szellem működéseként ír le, s tekint a magyarság finitista lelki hajlandóságát jellemző tanúságnak.

Ki a Király?

A Tudástárban közölt karakterelemzés szerint a Királyról a mesék variánsainak teljes mintázatát figyelembe véve nyilvánvaló, hogy a királyi udvarban erősen megosztó a hatása azt követően, hogy a neki aranyhajú gyermekek születését ígérő legkisebbik lánytestvér választja feleségnek, s ezzel akaratlanul ugyan, de utat nyit az udvari ármányoknak. Ezzel a döntésével – a Hamvas fogalmai szerint leírt aranykorösztön hibátlan működtetésével – ugyanis az udvarban egy látszólag már lezárult vitát is újrakezd: mert ha a legidősebb vagy a középső lánytestvér a királyi hatalmat erősítő, a király seregét varázserővel segítő ajánlatát fogadta volna el, akkor a már megszilárdult királyi hatalom további megszilárdulásán munkálkodott volna. A legkisebbik lány aranykori ajánlata mellett kiállva azonban az Ősök hitének, az ősi magyar csillagvallás örökségének részbeni megőrzését is a feladatának tekintette, s ezzel megbontotta az udvar, a hatalom addig egységes ideológiai szerkezetét.

A mesék számos variánsa szerint árulkodó, a hatalom megingására utaló jel az is, hogy az udvari ármányokat sokszor a királyi pár saját vérei, szerettei, közvetlen hozzátartozói mozgatják.

Gyakori az a fordulat, hogy az udvari ármányos maga a király anyja – ez olvasható például a Gaal György által 1860-ban közölt variáns (Aranyhajú hármasok) szövegében is. Ide sorolható az a variáns is, amikor az „öreg királyné” fondorkodik a királyné és az aranyhajú gyermek ellen az udvarban – így van ez például a 1877-ben Kálmány Lajos által közreadott mesében (A kővel berakott kirájné).  Van úgy, hogy az udvari ármány szálait nem a király, hanem a királyné vérrokonai, idősebb lánytestvérei mozgatják – így tesznek például a Fekete-király lányai a Majland Oszkár által 1905-ben közölt mesében (Nád Péter).

Döntése miatt hol saját rokonai, élükön a saját anyjával, hol a királyi udvar befolyásos tanácsadói tartják nyomás alatt a Királyt, aki az aranyhajú gyermekek varázsmeséinek tanúsága szerint a legtöbb esetben nem bírja ezt a nyomást, megroppan a rá nehezedő súly alatt, lassan elveszíti azt a fényét, amely a királynéval közös szerelmének és teremtésének a fénye. Hamvassal szólva: kezd elhalványulni az aranykortudata, s ebből eredően egyre kevésbé működik jól az aranykorösztöne. S hogy aztán persze az érckorok példázata szerint folytatódjon minden: előbb-utóbb visszatérjen hozzá a Fény, újra visszanyerje minden éberségét és aranykorösztönét. Hogy megint ereje teljében ítélhessen a homály eloszlása után: önmaga, de mások felett is.

Egyedül van, de sokan vannak benne

Az aranyhajú gyermekek varázsmeséjében – éppen az aranykorösztön kiszámíthatatlan működése miatt – a Király józan ésszel szinte felfoghatatlan változásokon megy keresztül, olyan érzelmi kilengéseket mutat, amelyekre lélektanilag realista, logikus magyarázatot szinte nem is lehet találni. De nem is kell: hiszen ennek a történetnek nem a lélektani realizmus a kulcsa, hanem az érckori példázatok egyetemes tanításának és az Árpád-korról megőrzött magyar kulturális emlékezetnek az együttes működése. S ebből adódóan az a felismerés, hogy itt nem is egyetlen személyiséggel van dolgunk, hanem egy olyan bonyolult komplexitással, amely a tudathasadáson alapul, s egyszerre több tudatállapot villódzásával szolgál.

A Király villódzó tudatállapotát, folyamatos szereptévesztéseit a darab egyszerre három értelemben kezeli: az érckorok tanításának logikája szerint, az Árpád-kor metatörténelmi áttekintéséből származó magyar kulturális emlékezet szerint, valamint a modern ember lélektani realitásérzékének lehetséges felmutatása szerint.

A darab az érckori példázatok tanítása szerint a Királyt felváltva tekinti tehát az Aranykor, az Ezüstkor, a Bronzkor, a Vaskor, s aztán az újjászülető Aranykor királyának. S ezekből a változó fényviszonyokból adódóan felváltva láttatja őt – Hamvasnak a magyar királyokról szóló vizionárius megfogalmazását követve – a világot feltépni képes tekintettel, vagy éppen elhomályosult tekintettel.

Amikor a Királyt a darab az Árpád-kor metatörténelmi áttekintése szerint, a magyarság a saját királyairól megőrzött kulturális emlékezete szerint kezeli, akkor őt felváltva tekinti a vérszerződést megkötő, a magyarságot egyesítő, táltoshitű Ősök hagyományát híven őrzőnek, s az Ősök hagyományát, csillagvallási örökségét részben már veszendőbe menni engedőnek. A darab ebben a tekintetben a leginkább a magyar néphagyomány plurális világképéhez válik hasonlatossá, azt a népi vallásosságból ismert szinkretikus gondolkodást elfogadva, amellyel a magyarság minden gond nélkül elfogadja Szent Lászlót és Hunyadi Mátyást egyrészt a katolikus hit dicső őrének, másrészt táltos erejű hősnek vagy a garabonciások híres könyvét forgató tudós embernek. A Király jó pillanataiban, a legéberebb tudatállapotaiban olyan tehát, mint amilyennek a néphit Szent Lászlót vagy Hunyadi Mátyást megőrizte: egyrészt Szent István Magyarországának, a Boldogasszony oltalmába ajánlott keresztény hazának a felelősségteljes uralkodója, másrészt mindeközben Csaba királyfi csillagösvényen közlekedő vitézeinek örök szellemi fegyvertársa. Aki ekképp ugyanúgy érti a tetejetlen fa hét magas egének minden titkát, Emese álmát, a turul álombéli röptét, a csodaszarvast űző csodás ikerpárunk vadászatának értelmét, mint a Biblia minden megtartó erejű, szakrális tanítását.

Lélektani hitelesség – realizmus egy irreális világban

A Király alakját meghatározó villódzó, kiszámíthatatlan tudatállapot nem jelenti ugyanakkor azt, hogy a darab lemondana arról, hogy a mitikus környezet hol aranykori, hol vaskori jelenéseinek kitett, váltakozó személyiségű Királyban meglássa az esendő embert. Akár valamelyik érckor példázata szerint, akár az Árpád-kor kulturális emlékezete szerint művelje azt, amit éppen művel.

Az udvari ármányok mesterkedését elfogadó, lélektanilag szinte felfoghatatlan árulást a király szerettei – első felesége és az aranyhajú gyermekei – számon kérik rajta, ahogy ő is számon kéri önmagán, s az őt erőtlenné silányító ármányosokon.

Ehhez az erőt a saját apja adja neki, aki az egyik részben világos pillanatában felvilágosítja őt saját sorsának örök körforgásáról az érckorokban. Hogy körülötte minden megváltozik ugyan, de ő ott látszik minden fénytörésben. Magára hagyva az időtlen időkben.

A darab így a mitikus hősök nem emberre méretezett szenvedéstörténetében is emberként, emberre szabott érzések birtokosaként tekint a Királyra, s ezzel csak még nagyobb terhet ró rá – és a szerep alakítójára.

Ezt a szereptévesztések sokasága közben átélt királyi kétségbeesést modern szemmel nézve viszont talán az egyik legszebb magyar szerelmes vers, Pilinszky János A szerelem sivataga című verse segíthet megérteni – olvasható a Tudástárban. Ha ugyanis a királyhoz nem a valaha volt mitikus idők istenkirályaira kimért kozmikus megpróbáltatások felől, hanem a modern psziché bonyodalmas rejtelmei felől nézve közelítünk, akkor talán azt is lehetne mondani, hogy ő nem más, mint a Pilinszky-univerzum egyik kietlen sivatagának vándora. Akit akkor is dermeszt a ragyogás, ha alkonyodik. Aki mindig maga van a kataton alkonyatban. Aki a dermesztő ragyogásban is úgy marad magára ebben a sokszor örökkévalónak tűnő, kataton alkonyatban, hogy arra kell emlékeznie, hogy először volt a szél, aztán a föld, s aztán a ketrec. A tűz és a ganaj.

Ha Pilinszkyvel szólva gondoljuk végig ezt a modern lelki válságot, akkor arra juthatunk, hogy a tűz az Aranykor napkitöréseitől fényes. A ganaj pedig a Vaskor sötétségétől bűzös. Ezek volnának hát a királyokra, de néha a modern emberre is leselkedő kataton alkonyatok. Amit átélve nemcsak a királynő sorsa az, hogy kővé dermedve meneküljön meg saját fájdalmaitól, hanem a kővé nem dermedő király is csak olyan marad néha, mint a kő. Hogy a fény hiányától szenvedve, a kataton alkonyatokba révedve ő is csak tehetetlenül tűrjön, mint a kő. És kioltsa a káprázatokat.

Ki a Királyné?

A Tudástárban közölt áttekintés szerint a király által először feleségül vett, neki csodás gyermekáldást ígérő lány származását változó narratívák szerint ábrázolják a különböző mesevariánsok – a királyi eredet szabadon váltakozik azzal a lehetőséggel, hogy teljesen hétköznapi mesterségek (pék, asztalos, szántóvető) művelőinek köréből érkezzenek, ahogy azzal is, hogy mesebeli hangulatok közül, népi környezetből vagy misztikus homályból lépjenek elénk.

Akárhonnan jön is viszont a legkisebbik lány, a király szeme elé kerülve a Fény világra hozását ígéri meg, hogy ezzel felébressze a király aranykorösztönét. Az aranyhajú gyermekek megszülésére tett misztikus erejű ajánlat különösen a másik két ajánlattal összevetve válik beszédessé. A két idősebbik lány ugyanis egyaránt a király seregét tápláló vagy felruházó ajánlatokat tesz – s ezekkel áttételesen azt üzenik, hogy a királyi hatalmat a katonaság erejével lehet megszilárdítani. A harmadik ajánlat viszont nem a fegyverekre, hanem a fény hitére támaszkodva kíván erőt nyújtani a királynak – ez viszont áttételesen a csillagvallási örökség megtartó erejét idézi meg.

Az ajánlat rögtön a nap fényébe öltözteti a legkisebbik lányt, akit feleségül kérve a király ezzel képletesen már a napba öltözött asszonyt, a magyarok ősi – még Szűz Mária előtt Boldogasszonyként tisztelt – Boldogasszonyát, Babba Máriát szólítja magához.

A mese több variánsa is teljesen világossá teszi, hogy ez a képzettársítás nem önkényes, hanem éppenséggel a mesében foglalt tanítás ősi értelmét bontja ki.

Az udvar ármányosai ugyanis azonnal veszélyt látnak a királyné felbukkanásában: megérezve azt, hogy vele nem csupán egy nőalak, hanem a királyság addigra kialakult berendezkedése elleni kihívás érkezett az udvarba. Akkor is, ha ez a kihívás nem a királyné személyes buzgalmából, hanem csupán a jelenléte erejéből, a személyisége fényéből következik. Ennek a kimondatlanul is jól érezhető kihívásnak –a pogány kísértésnek – az ereje indokolja azt az elsőre talán érthetetlen áskálódást, amire az udvari ármány mozgatói vetemednek.

A mese kései, pszichologizáló variánsai az udvari fondorlatok kiötlőinek indíttatását egyszerűen a féltékenységgel vagy az irigységgel magyarázzák, de a korainak ítélhető, s ezért sokkal beszédesebb variánsokban már vissza-visszatérő motiváció a királyné elleni pogányvád hangoztatása is – s ez utóbbi hivatkozás nyilván a történet legősibb és legeredetibb rétegeihez vezet vissza minket. A királynét nyíltan kimondva találja meg például a pogányváddal az a variáns (A két aranyhajú gyermek), amelyet Horger Antal a Brassó megyei Pürkerecen gyűjtött, s aztán 1906-ban közölt. Lényegében ugyanezt a vádat hangoztatja az a variáns is (A hét daru), amit Berze Nagy János 1905-ben gyűjtött Egerben, s aztán 1907-ben közölt. Ebben az a vád a királyné ellen, hogy „bűbájos”.

A királyné elleni pogányvád hangoztatása is annak bizonysága, hogy az udvar ármányosai a magyarok ősi hitének gyámolítóját, a magyarok Boldogasszonyát ismerik fel a Fény születését ígérő királynéban. A királyné elleni vád kimondásán túl a királynéra kimért megaláztatások szimbolikája is nyilvánvalóan a vallási feszültségeket robbantja ki. A Boldogasszony vallási utalásokban gazdag, tudatos megalázása – ezek sorában is kiemelten a királyné bivalybőrbe varratása – is ezt a fajta hitbéli fanatizmust érzékelteti.

Amikor a Királyné a Király helyett is Király: a Tenger és az Állócsillag

A Tudástár összegzése egy ponton a Király és a Királyné sorsának kozmikus kitettségét is részletesen bemutatja. Utalva arra, hogy a Királyról szólva már többször előadta azt a megállapítást, hogy az ő sorsa nem emberre méretezett sors – neki ugyanis a látszólagos emberi gyengeségei mögött a valaha volt istenkirályok kozmikus megpróbáltatása húzódik meg. Az ő gyengeségének magyarázata így ugyanis nem a jellem gyengesége, hanem önnön sorsának kozmikus kitettsége.

Ugyanez persze, más értelemben, a Királyné sorsáról is elmondható – csak az ő megpróbáltatásai mögött nem az istenkirályok kozmikus megpróbáltatása, hanem Boldogasszony Anyánk napba öltözött alakja sejlik fel – olvasható a Tudástárban.

Így viszont akár kettejükre együttesen is kiterjeszthető az a vélekedés, hogy ők egyformán elemi erők játékának kitett tüneményei a magyar sorsnak – csak valahogy a szimbolikájában is más természetű a kitettségük az univerzum hatásainak – állapítja meg a Tudástár.

A Király a darab során – a két Aranykor, az elvesztett és a visszatérő Aranykor között – a maga tökéletes aranykorösztönét elveszítve, folyamatos szereptévesztésbe sodródik, s így a fények és az árnyékok úgy húzódnak át rajta, ahogy egy tenger az apály és a dagály erőitől megmozgatva a partokat mossa. S ha ilyenformán a Király maga az apályokkal és dagályokkal együtt kiterjedő és visszahúzódó tenger szimbolikus megtestesülése, akkor a Királyné szimbolikusan viszont egyike lehet a ptolemaioszi értelemben vett állócsillagoknak. Azoknak az állócsillagoknak, amelyekhez a klasszikus mechanikában az abszolút tér fogalmát viszonyították még Newton idejében is.

Ha tehát a királyi erő egyik fontos karakterjegyének az állhatatosságot tekintjük, akkor ebben a darabban – és az alapjául szolgáló mítoszban – a természeti erőket hordozó főszereplők sorából inkább a Királyné emelkedik ki királyi állhatatosságú alakként.

Ő hát az a valaki ebben a darabban, aki női testben is, a szenvedésektől gyötörve is százszorta állhatatosabb jelenség, mint a Király. Ha úgy tetszik – a maga nőiségében, s ezzel együtt szellemi erejének kikezdhetetlenségében – jómaga is a Király helyett a Királyunk. A kiszámíthatatlanul apadó és dagadó tenger helyett ő a mi szellemünket vezérlő örök jelzőfényünk: a mi magyar állócsillagunk.

Ki a Király Apja?

A Király Apja, az öreg király a darab koncepciója szerint a királyi udvarban kérdésessé váló hatalmi erőviszonyok karakteres szereplője. Már átadta a hatalmát, már nem ő a Király – de valaha volt uralkodóként mindennél fontosabb számára a királyság rendje. Ennek a rendnek a védelme során válik ő is tragikus, szenvedő hőssé, aki az adott, szerencsétlen körülmények között nem képes jó döntést hozni. Az aranyhajú gyermekek megszületésével beköszöntő csodát megvédeni nem tudó fia szavával nem akar szembeszegülni, de pártütőként sem kíván fellépni, miközben az udvar ármányosainak oldalára sem akar állni.

Ő az, aki a vele szintén elveszejtetni akart aranyhajú fiút szökni engedi, hogy legalább ő megmenekülhessen az udvar ármányosainak gyilkos indulatai elől. Ez a döntése is kifejezetten határhelyzetben születik: azon a határon próbál egyensúlyozni, amelyen túllépve maga is áruló lenne. De ő se a királyság rendjét, se az aranyhajú gyermekek születésének csodáját nem akarja elárulni – s inkább maga is megszenvedni azt a borzalmat, hogy a király félrevezetik, s egyre gyengülő ítélőképességének fogyatékosságait kihasználva az Aranykor örökségét benne is, körülötte is tűzzel-vassal kiirtják.

Amikor lehetősége van rá, mert a fia tekintetét kitisztulni látja, azonnal megpróbálja felébreszteni benne a valaha volt szellemi erőt, aranykorösztönt és aranykortudatot. De addig, amíg ilyen lehetősége nincs, maga is kétségbeesetten tűri az udvar szétzüllését, az új, kopóhitű kórusok szószólóinak igehirdetését.

A darab koncepciója szerint a Király saját családja így nem fordul szembe a Király választásával, az aranyhajú gyermekek születését neki megígérő legkisebbik lány feleségül kérésével, sőt, a Király Apja a Király körül eluralkodó sötétség idején is őre marad a Fénynek – és megmentője lesz a vele meggyilkoltatni kívánt aranyhajú fiúnak.

Az ármányosokkal szemben nem nyíltan szembeforduló, titkolt ellenállás tehát a Király missziója a fény elvesztésének érckoraiban – s ez a szerep egy valóban létező szerep, amelyet az aranyhajú gyermekek varázsmeséinek egyes variánsai is felmutatnak. Így például a Majland Oszkár által Szovátán gyűjtött variáns (Nád Péter) is ilyen titkolt ellenállás emlékét őrzi, amikor bemutatja, hogy a királyfi apja, az öreg király nem enged teljesen az udvar fő ármányosai, a tizenkét aranyhajú gyermekeket világra hozó királyné idősebb testvérei, a Fekete-király lányai által folytatott mesterkedésnek. Az általuk meghamisított királyi levélben foglalt parancs ellenére sem dobatja mind a tizenkét aranyhajú gyermeket a tengerbe, hanem tizenegy áldozat után a tizenkettedik életét megkíméli, s őt egy bárkában a tengerre ereszti.

A Király Apja nem csupán a titkolt ellenállás titkos vezéralakja, hanem egy ősi magyar kulturális kóddal megjelölt, s így egy másik, emberfeletti minőségben is felismerhető alak is egyben.

Az ősz öreg király alakjában nem nehéz ugyanis rátalálni a magyar népmesékben az utakat járó, ismeretlen helyről érkező, s ismeretlen eredetű bölcsességet képviselő ősz öreg alakjára, akiben a magyar népmesék mesemondói valójában mindig a magyar ősvallásának istenét, a Teremtő Öregistent rejtették el. Az ősz öreg kulturális kódját az a szerepazonosság tudja felfejteni, ami ugyanezen mesék más variánsaiban ugyanott, ugyanabban a szerepben már Jézus Krisztust vagy Szent Pétert lépteti fel – ami így visszamenőlegesen az ő helyükön és szerepükben korábban felbukkanó ősz öreg isteni természetére is rá tud világítani.

Kicsoda Kuvik? Kik a sasok és a hollók?

Kuvik a darab udvari ármányosainak vezetője, az ő nevét a mese Merényi László által 1861-ben közölt variánsa hagyományozta ránk (A szárdiniai király fia). Ebben a mesében Kuvik egyszerűen csak egy „vén asszony”, akit a mese során a halál madarával is azonosítanak. A darabban Kuvik egy szakácsné – ennek alapja például az a variáns, amit Horger Antal közölt 1908-ban (Tündér Ilona és az aranyhajú ifjú).

A darab a mesék variánsaiban adva lévő sokféle lehetőség szerint tudatosan választott ki az egyik olyat, amelyikben az udvar ármányosa nem a király és nem a királyné vérrokona, hanem egy idegen betolakodó.

A többféle idegen betolakodó közül pedig éppen azért esett a Kuvikot szerepeltető variánsra a választás, mert ez a variáns nagyon jól felerősíti a darab végén használt másik variánsban foglalt, a túlvilági erőkkel együtt mozgó madarak köré összpontosuló szimbolikát. A Tündér Ilona és az aranyhajú fiú című, Horger Antal gyűjtötte variáns ugyanis az, amelyiknek a végén a császárfi az előle eltitkolt igazságra ráébredve úgy ítélkezik, hogy az ármánykodó szakácsnét gyékénybe kötözteti, petróleummal leönteti, s megégeti; ennek leányát pedig deszkába vereti, feldaraboltatja, s végül a sasoknak és hollóknak dobatja.

Kuvik, sas és holló: totemállatok és napszimbólumok

A darabban kiválasztott csángó eredetű madaras szimbolika mellett az szól, hogy láthatóan és érzékelhetően itt, ezen a Csángóföldön gyűjtött variánsban érünk el a magyarság kulturális emlékezetének legmélyebb rétegeihez, amelyben szinte már minden a nép kollektív tudattalanjából tör fel hozzánk, ösztönös érzéseket őrizve meg számunkra őseink lelki rezdüléseiből. A kuvik a halál madara, a pusztító elmúlástól való félelem megtestesülése. A sas ismert birodalmi jelkép, a magyarság ősi totemállatával, a turullal rokon ragadozó madár, a holló pedig a magyarságot szellemi értelemben többszörösen is megérintő jelképiségű madár. Ismert a Hunyadiak címerállataként, az első magyar alapítású szerzetesrend, a pálos rend címerállataként – de ismert egy még ennél is régebbi őshit madaraként, sárga lábú fekete hollóként is. Az egyik legszebben rejtelmes szövegű magyar népdalban szereplő napos-holdas tüneményként, az éjszakai és a nappali égboltot egyformán uraló csodálatos lényként. Ez az a népdalunk, amelyben a magyar őshagyományban markánsan jelen lévő holló történetesen épp egy ítéletet hozni mindig kész garabonciás vihardémon alakját ölti magára.

Ki Tündér Ilona?

A darabban ábrázolt Tündér Ilona pontosan azokat a karakterjegyeket viseli, mint amelyekről Boldizsár Ildikó ad számot (Boldizsár Ildikó: Tündérek a néphagyományban és a mesékben, Ökotáj, 2008., 39-40. szám 170-174. o.), aki azzal emeli ki Tündér Ilonát a meséinkben szereplő összes többi tündér közül, hogy egyedül őt tekinti istennőnek beillő alaknak, akit szerinte ráadásul Boldogasszony mesei megfelelőjeként is értelmezhetünk.

A darabban megjelenő magyar istenpanteon részeként Tündér Ilona így egyfelől része az aranyhajú gyermekek valóságos vagy spirituális létezését segítő földöntúli erőknek: ebben a minőségében egyfelől az Igazmondó Juhásszal, a Magyar Krisztussal alkot elidegeníthetetlen párt, másfelől az aranyhajú gyermekeket segítő természeti erők istenasszonyaival, a Nap anyjával, a Hold anyjával és a Szél anyjával együtt a természeti erőket is bevonja a magyar megmaradást jelképező aranyhajú gyermekek oltalmazásába.

A darabban ábrázol viszonyok szerint Boldogasszony és Tündér Ilona valóban egymás lelki rokonai, azzal a különbséggel, hogy egyikük, Boldogasszony – ha csak ideiglenesen is – az udvari kultúra világában is otthonra talál, a másikuk viszont mindvégig a rurális táj, a magyar vidék eldugott zugainak tündéri jelensége.

Nagyon érdekes, amit Boldizsár Ildikó arról a különleges lelki kapcsolatról írt, amely az aranyhajú gyermekek varázsmeséjében szereplő, rettenetes próbatételeknek kitett Boldogasszony-alakmások és Tündér Ilona között mutatható ki. Ez a kapcsolat ugyanis szinte tételesen bebizonyítható annak a variánsnak az alapján, amelyet Horger Antal gyűjtött a hétfalusi csángók között, Tatrangon (Tündér Ilona és az arany hajú ifjú).

Ki az Igazmondó Juhász? Hogy lehet ő a Magyarok Krisztusa?

Az Igazmondó Juhász alakját Magyar Krisztusnak is felfogó, szinkretikus interpretáció alapja a népmesének az a variánsa, amit Horger Antal gyűjtött a Brassó megyei Tatrangban, majd 1908-ban közölt (Tündér Ilona és az aranyhajú ifjú). Ebben szerepel egy juhász, aki egyfajta titkos tudás alapján ad bölcs tanácsokat az aranyhajú gyermekeknek. A juhász elmondja az aranyhajú fiúnak, hogyan szerezhetné meg Tündér Ilonától a táltos paripát, hogyan csalogathatná el tőle a tündéri muzsikusainak a bandáját, s hogyan tudná kihozni Tündér Ilona mindentudó tükrét a tündér hetedik szobájából. A juhász egyedül abban bízza saját belátására a fiút, hogy miképpen tudná magának Tündér Ilonát feleségnek megkérni. Erről a tündéri világ titkaiban jártas juhászról jelenti ki aztán egyszer a szöveg, hogy az ő tudása nem véletlenül tűnik isteni természetű, földöntúli eredetű tudásnak – hiszen ő nem más, mint maga Krisztus. Az isteni természetű bölcsesség képviselete mellett a juhász alakja gyakran megtestesíti a természetes népi bölcsességet is a magyar népmesék világában. A híres Mátyás-mesében szereplő, az aranyszőrű bárányt őrző igazmondó juhász is erre példa (Mátyás király meg az igazmondó juhász).

Lexikális tudás és művészi vízió

Az Aranyhajú Hármasok Produkció kommunikációs felületén (aranyhajuharmasok.hu) közölt Tudástár mindezen kívül számos izgalmas háttéranyagot ad még közre: egyebek mellett kitérve a király kocsisának táltos erejére, Tündér Ilona muzsikusainak eget-földet rengető zenéjének titkára, de akár a garabonciások termékenységáldásának a darabban betöltött szerepére is.

A Tudástár a benne foglalt adatok gazdaságán túl arról ismerszik meg, hogy soha nem mossa el a határt a lexikális tudás és a művészi vízió között. Ezzel híven szolgálja a darab alkotóinak azt a szándékát, hogy világossá tegyék: az általuk rekonstruált ősmítosz számos eleme a tudomány eszközeivel is felderíthető és felkutatott adaton alapul, számos eleme viszont a múlt homályába vesző összefüggéseket a művészi vízió eszközeivel megteremtő vállalkozás. Engedelmeskedés egy olyan kreatív kihívásnak, amely valójában már évszázadok óta a magyarság előtt áll. Hiszen nyitva van az aranykapu, s csak bújni kell rajta.

Aki az Aranyhajú Hármasok Produkció Tudástárát figyelmesen tanulmányozza, egészen biztosan átjut ezen az aranykapun. Átélve azt a múltba mindig visszafelé tartó időutazást, amely közben szita a péntek, szerelem a csütörtök és dobbal dobrokol a szerda.