A megmaradás mintázata: naphéroszok a Kárpát-medencében

Az Aarne–Thompson–Uther (ATU) Index nemzetközi besorolása szerint az ATU 707 jelzetet viselő történetet több okból is érdemes minden létező változatát figyelemmel kísérve is szemügyre vennünk, s ez a mesekatalógus ebben a szellemi munkában segít minket eligazodni.

Az ismert folklorista, Dégh Linda hívta fel a figyelmet arra, hogy ezt a mesetípust „megfelelőképpen” még nem elemezték, dacára annak, hogy egyike a legismertebb európai meséknek.

Nemzetközi elterjedés európai népi eredettel – ismeretlen forrásból

„E mesetípust megfelelőképpen még nem dolgozták fel, de bizonyos, hogy egyike a legismertebb európai meséknek; minden mesegyűjteményben felbukkan. Ismert Szibériában, a Közel-Keleten és Indiában is – írja a Kakasdi népmesék második kötetének a Tündérszép Ilona című meséhez kapcsolódó jegyzetanyagában Dégh Linda. – Legkorábbi irodalmi feljegyzése a XVI. századból ered, Strapalorától, majd a XVIII. században francia gyűjteményekben találjuk. Thompson úgy gondolja, hogy az egész történet népi jellegű, amely a nép ajkáról került a novellagyűjteményekbe; elterjedése alapján európai eredetű lehet. Annyi bizonyos, hogy elterjedési területén meglehetősen egyöntetű a mese”.

Az Aranyhajú Hármasok Produkció ezt az elterjedési területet nagyon tudatosan a Kárpát-medencére fókuszált figyelemmel tárja elénk. Annak tudatában, hogy a Dégh Linda által hiányolt „megfelelő” elemzés egyik lehetséges módja lehet az a döntően szépirodalmi jellegű megközelítés, amellyel az Aranyhajú hármasok dolgozik. Ennek a színpadi műnek a gondolatvilága ugyanis egy teljesen új szellemű rácsodálkozás egy olyan történetre, amelyet a nemzetközi és a magyar folklorisztikai kutatások már alaposan leírtak, egyes variánsaiban összehasonlítottak, csak éppen ezt bizonyos egyetemes és magyar víziók híján tették.

Ahol az adatok kora véget ér, ott kezdődik a mítoszrekonstrukció

Ha azonban engedünk olyan késztetéseknek, művészi sejtelmeknek, amelyekre egy szépirodalmi ihletésű vállalkozás már igenis nagyban hagyatkozhat, akkor ennek köszönhetően az AaTh 707 jelzéssel kezelt folklóranyag sokkal mélyebb, már a mítoszok születésének koráig visszavezethető értelemmel is bírhat.

Egy ilyen mítoszrekonstrukciós vállalkozás természetesen nem lehet tudományos igényű leírása annak, amire a tudomány ambíciói – adatok híján – nem is terjedhetnek ki. De a prjekt alkotói úgy vélik, hogy a történet egyes mintázatait felismerve, s azt az emberiség nagy ősmítoszainak környezetébe helyezve lehetnek kellően megalapozott sejtéseink arra, hogy művészi víziókat alkossunk a történet mélyrétegeiről, s annak mitikus eredetéről.

Meglátásuk szerint azt a folklórtudomány sem tagadja, hogy ez a történet, amelyet a legkorábban a XVI. században jegyeztek fel, a nép ajkán élt, s a keletkezése – így eredeti értelme is – homályba vész. Legfeljebb csak annyi állapítható meg biztosan róla, hogy a szibériai és indiai változatok kimutathatósága ellenére is európai eredetű.

Meggyőződésük szerint egy alapvetően szépirodalmi keretek között mozgó, de a folklorisztika eredményeit is számon tartó vállalkozás azonban ennél messzebbre is visszatekinthet az időkben, s az aranyhajú gyermekekről szóló mesét nemzetközileg és magyar vonatkozásban is mélyebb, ősibb szellemi környezetbe ágyazhatja.

Ősi érckori példázatok és Árpád-kor metatörténelmi olvasatok

Ez a mítoszrekonstrukció így tehát egyszerre két irányban is eredményt mutat fel: az aranyhajú gyermekek meséjét egyrészt az emberiség egyetemes mítoszainak egyikével, az érckorokról szóló ősi példázattal hozza szoros összefüggésbe, másrészt a magyarság Árpád-kori szellemi útkeresésének dimenzióiba helyezi. Az egyik megközelítési kísérlet így az emberiség aranykoráról szóló egyetemes érckori példázatot, a másik megközelítési kísérlet pedig a magyarság ősvallását, a táltoshit csillagvallási örökségét adaptálja.

Mindkét értelmezési kísérlet mitikus hatásokat kelt – az egyik az emberiség nagy aranykorairól szól, a másik pedig a magyar aranykor hitének őrzésében a csillagvallási örökségünk felfénylését fedezi fel.

Nem függetlenül a néprajztudomány eredményeitől, de részben függetlenül a tudományos adatoktól – hiszen azokra a korokra visszatekintve folyik ez a szellemi rekonstrukció, amely korokból nem maradtak, mert nem is maradhattak ránk népi adatközlőktől származó feljegyzések.

Berze Nagy János, Kovács Ágnes és Benedek Katalin öröksége

A tudományos adatoktól való részleges függetlenedés nem jelenti viszont azt, hogy a projekt ne tartaná a lehető legnagyobb becsben mindazokat az adatokat, amelyeket a számunkra még a tudomány eszközeivel belátható idősávokból gyűjtöttek össze az adatközlőktől a folkloristáink a Kárpát-medence szinte minden pontjáról.

Ez a Népmesekatalógus így annyiban támogatja ezt a mítoszrekonstrukciót, hogy a teljesség igényével mutatja fel azokat a magyar népmesei variánsokat, amelyek még éppen fenn tudtak maradni, s amelyek még mindig elénk tudnak tűnni a feledés homályából jól-rosszul kirajzolódva.

Az aranyhajuharmasok.hu Mesekatalógus című menüpontja elsődlegesen tehát arra törekszik, hogy látva láttassa: ez a történet mennyire, mekkora térbeli kiterjedésben él velünk az egész Kárpát-medencében, már időtlen idők óta.

A menüpont anyagában így tehát legelőbb a történet mesekatalógusokban összegyűjtött változatait közlik a szerkesztők. Ehhez a magyar néprajz két nagy, emblematikus jelentőségű mesekatalógusát használják fel: Berze Nagy János Magyar népmesetípusok című, 1957-ben kiadott kétkötetes művét, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának 1988-ben kiadott művét (Magyar Népmesekatalógus 2. Magyar tündérmesék típusai) – tekintettel azokra a kiegészítésekre is, amelyek a Kovács Ágnes és katalóguskészítő munkacsoportjának anyagán (1953-1990) alapuló adatbázis 1990-től a 2000-es évek elejéig tartó, Benedek Katalin által elvégzett továbbfejlesztésének köszönhetők. (Mint megjegyzik, ez utóbbi adatbázist az ELKH BTK Néprajztudományi Intézetének engedélyével adják közre.)