Toót-Holló Tamás: Azok a gyermekek még most is köztünk járnak

Ehhez viszont arra volt szüksége, hogy a Király és a Királyné, valamint az aranyhajú gyermekeik közötti sorsvonalak összekuszálódását úgy ábrázolja, hogy ezeknek a nem erre a világra méretezett alakoknak a szenvedése ezen a világon is értelmet nyerjen, a számunkra is ismerős családi megpróbáltatások körében is jelentéssel bírjon.

Az első és a legfontosabb választása így tehát az volt, hogy azokból a népmesei variánsokból indult ki, amelyek a Király alakját nem hagyják felmenteni a felesége ellen elkövetett árulás bűne alól. Annak bűne alól, hogy az általa korábban még feltétel nélkül szeretett, s az aranyhajú gyermekek világra jöttének álmát vele közösen álmodó Királynét az első kósza rágalom hírére azonnal elárulja, s minden kételkedés nélkül hitelt ad annak az udvari ármány szülte híresztelésnek, hogy a Királyné nem aranyhajú gyermekeket, hanem kopókölyköket szült volna.

Ha ugyanis hagyta volna megmenekülni a Királyt a felelősség vállalása elől, akkor nem engedhette volna felizzani a kedélyeket a később egymáshoz visszatalálni igyekvő szerelmesek között. Ezt a drámát pedig egy modern darab közegében nem lehetett nem megjeleníteni – érvelt Toót-Holló Tamás, jelezve, hogy az alakok lélektani hitelessége számára az egész történet hitelességének a kulcsa volt egyben.

Első nemzeti sorstragédiánk megörökítése ez az ősmítosz

Sok olyan variáns van ugyanis – hívta fel a figyelmet –, amelyekben a Királyt ilyen vagy olyan módon felmentik: a történteket önhibáján kívül bekövetkezett okokra vezetik vissza. Így például arra, hogy az általa küldött hírnök levelét az ármányosok ellopják, s egy hamis parancsra cserélik ki. Sőt, van olyan verzió is, amelyikben a Király nem veszíti el a tisztánlátását, s azonnal gyanút fog – de nem a saját feleségére, hanem, nagyon helyesen, az ármánykodókra kezd gyanakodni, s azt a parancsot küldi haza, hogy amíg ő haza nem ér, a Királynét senki ne bántalmazza.

Van aztán olyan – lélektani értelemben közbeesőnek mondható – mesevariáns is, mint amilyennel egyébként Jankovics Marcell is dolgozott: ez pedig egy szeszélyes módon, egy pillanatnyi felindulástól vezettetve meghozott rossz döntésről beszél, amit a Király kisvártatva már megbán, de akkor már nem tud mit tenni, mert a hírnök már úton van az ő feleségével szemben méltánytalan, őt csúful eláruló parancsával.

A legtöbb mesevariáns viszont – és Toót-Holló Tamás a maga mítoszrekonstrukciója során ezeket találta a legősibb, így egyszersmind leghitelesebb variánsoknak – a Király árulásáról, a Napba öltözött asszony, a Fényt világra hozó Királyné megcsalásáról szól, ami nem lehet véletlen. A szerző meglátása szerint ugyanis ez a mítoszrekonstrukció számára egyben egy transzgenerációs trauma kutatása is volt, így a történet mélyrétegeiből mindig a leginkább fájdalmas elemeket kellett a felszínre hoznia.

Ha ugyanis abból indul ki, hogy ez az ősmítoszunk az első nemzeti sorstragédiánk megörökítése is egyben, akkor nem tehetett mást, neki is szembe kellett néznie azokkal a fájdalmakkal, amelyeket ez a mítosz a maga őseredeti változatában megörökített, mi több, éppen ezeket a fájdalmakat kellett átmentenie, visszahoznia a mai világba. Tanulság gyanánt is, de a darab végén bekövetkező valódi katarzis hiteles előkészítése miatt is.

A Királyt így a darab nagyon is gyarló, esendő – még nyersebben szólva: a Királynéval szembeni árulását tekintve botrányosan gyenge – alaknak ábrázolja, s ez alól a lélektani romlottság alól egyáltalán nem menti fel. Ha felmentést kaphat a Király, azt már nem a lélektani játszmák szintjén, hanem csakis a kozmikus világdráma szintjén kaphatja meg – mondta Toót-Holló Tamás, utalva arra is, hogy ezen a szinten már a hinduizmus világképében szereplő csaturjuga, a Fény örök körforgása szintjén vagyunk. Ez az a közeg, amelyet nemcsak a hindu, hanem az összes nagy kultúra ismer, s az úgynevezett érckori példázatok nyelvén szólva ír le: megosztva velünk azt az örök tudást, hogy volt egyszer régen egy Aranykor, amelynek a fénye sajnos idővel, lassan elhomályosult. Így aztán az Aranykorból később Ezüstkor, Bronzkor és Vaskor lett, mígnem a Vaskor legsötétebb időszakában végre újra megszületett a Fény.

Ha ugyanis így tekintünk a Király aranykorösztönének egyre aggasztóbb gyengülésére, akkor, ha nem is bocsáthatunk meg neki, bizonyos megértést már tanúsíthatunk vele szemben – ahogy azt a darabban a Király Apja is teszi, aki egyfajta istenalakként mindig tisztán látja az idők körforgásának kitett alakok éppen jelen lévő fényét vagy sötétségét. A Király szellemi ereje ugyanis éppen azzal együtt változik, ahogy körülötte az érckorok körforgása is éppen változik – jelezte Toót-Holló Tamás, aki alakjainak ezt a kozmikus kitettségét egy szemléletes példával is megvilágította.

A Királyné az állócsillag, a Király a tenger

Mint mondta, ebben a darabban valójában a Királyné a Király – vagyis ő őrzi meg önmagában egyedül romlatlanul az aranykorösztön működését, s ő jelenti az állandóságot. Az alakok természeti erőkhöz hasonlóan irányított sorsát alapul véve így akár az is kijelenthető, hogy ebben a kozmikus dimenzióban a Királyné egy állócsillag, a Király pedig egy tenger. Vagyis amíg az egyiknek állandó a fénye, s állandó a szellemileg romlatlan jelenléte, addig a másiknak olyan a viselkedése, mint az apályok és a dagályok járásának kitett tengeré. Azé a tengeré, amelyiknek a partján a dagály levonulása után számos rothadó, visszataszító uszadék is ott marad. Hogy aztán ezeket az újra megérkező dagály megint csak magához ragadja, s a parton megint a tisztán tarajló hullámok zúgását hallassa – bontotta ki két főszereplőjének kozmikus személyiségének jegyeit a szerző, aki szerint éppen a Királyné állócsillagéhoz hasonlatos állandó fénye volt az oka annak, hogy őt semmiképpen nem engedte kitenni semmilyen aljas megaláztatásnak.

Holott számos ilyen durva megaláztatás emlékét őrzik a népmesei variánsaink – jegyezte meg, de ezzel együtt mégis úgy vélekedett: neki az volt a dolga, hogy hagynia kellett a Királyné számára megőrizni saját méltóságát. Ezért választotta tehát azt a variánst, amelyikben a Királyné – miután nemcsak azt kellett átélnie, hogy az aranyhajú gyermekeket elrabolták tőle, hanem azt is, hogy a háborúból hozzá hazatérő Király nem állt ki mellette – bánatában a megölt aranyhajú lányok sírjához megy, s annál megállva fájdalmában kővé dermed.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy az aranyhajú gyermekekből miért éppen hármat szerepeltet a műben, holott inkább a kettő vagy a tizenkettő aranyhajú gyermek szerepeltetése a jellemzőbb, a szerző megint tudatosan végiggondolt magyarázatot adott. Mint kifejtette: számára evidens volt, hogy az aranyhajú gyermekek sorsában megmutatkozó magyar megmaradáspéldázatok mindegyikére szüksége van, ahogy az őseink számára is mindkét típusú megmaradásakaratra szükség volt ahhoz, hogy mindmáig magyar szó járhassa be a Kárpát-medencét.

A megbocsátó, az emlékező és a bujdosó aranyhajú gyermek

Így a megölt aranyhajú lányok történetét, s az abban megmutatkozó spirituális túlélés példázatát csakúgy nem hagyhatta ki a műből, mint a Király Apja által szabadon engedett, de ezzel valójában bujdosásra kárhoztatott aranyhajú fiú példázatát sem. Mert ahogy az aranyhajú lányok fizikai testének minden halált túlélő elpusztíthatatlansága is fontos üzenet számunkra, ugyanúgy az aranyhajú fiú mindent túlélő bujdosása is az – különös tekintettel arra, hogy a magyar szellemtörténetben Prohászka Lajos már megalkotta azt a híres példázatát a bujdosó magyar sorsról, amely mindenestül találónak érezhető az aranyhajú fiú sorsára nézve is.

Toót-Holló Tamás nem zárkózott el annak megvitatásától sem, hogy az általa végrehajtott mítoszrekonstrukció meddig tekinthető tudományosan érvényes munkának, s honnan kezdve megy át egyfajta szuverén, de művészi vízió megalkotásába. Mint elmondta, az Aranyhajú hármasok egy nemzetközileg és magyar vonatkozásban is nagyon jól felkutatott mesetípus feldolgozásával szolgál. A mese variánsai az Aarne–Thompson–Uther Index (ATU Index) nemzetközi besorolása szerint az ATU 707 jelzet alapján kereshetők ki. Egyike a legismertebb európai meséknek, sok nagy mesegyűjteményben felbukkan egyik-másik variánsa. Ismert Szibériában, a Közel-Keleten és Indiában is, legkorábbi irodalmi feljegyzése pedig a XVI. századból származik. Giovanni Francesco Strapalora volt az, aki először megörökítette a mesét, de a kutatók az egész történetről úgy vélik, hogy egészen bizonyosan népi eredetű, a keletkezése pedig jóval korábbi időkbe helyezhető. Eddig tart tehát az, ami tudományosan is kutatható a történet keletkezéstörténetében – jelezte Toót-Holló Tamás, rögtön hozzátéve ugyanakkor, hogy egy alapvetően szépirodalmi keretek között mozgó, de a folklorisztika eredményeit is számon tartó vállalkozás azonban ennél messzebbre is visszatekinthet az időkben, s az aranyhajú gyermekekről szóló mesét nemzetközileg és magyar vonatkozásban is mélyebb, ősibb szellemi környezetbe ágyazhatja.

Innentől fogva viszont már minden kizárólag a művészi teremtés része – egy olyan művészi teremtésé ugyanakkor, amely egyfajta sejtszintű, zsigeri tudás birtokában, a magyarság kollektív tudattalanjában felrémlő érzésekkel együtt fogalmazza meg a maga interpretációját a történet ősmítoszi rétegeiről – hangsúlyozta Toót-Holló Tamás, aki úgy gondolja: az így létrejövő mítoszrekonstrukció egyszerre két irányban is eredményt mutat fel.

Az Aranyhajú hármasok ilyenformán az aranyhajú gyermekek meséjét egyrészt az emberiség egyetemes mítoszainak egyikével, az érckorokról szóló ősi példázattal hozza szoros összefüggésbe, másrészt a magyarság Árpád-kori szellemi útkeresésének dimenzióiba helyezi. Az egyik megközelítési kísérlet így az emberiség aranykoráról szóló egyetemes érckori példázatot, a másik megközelítési kísérlet pedig a magyarság ősvallását, a táltoshit csillagvallási örökségét adaptálja.

Egyetemes érckori példázat és magyar metatörténelmi olvasat

Mindkét értelmezési kísérlet mitikus hatásokat kelt: az egyik az emberiség nagy aranykorairól szól, a másik pedig a magyar aranykor hitének őrzésében a csillagvallási örökségünk felfénylését fedezi fel – vonta le a következtetést Toót-Holló Tamás, aki szerint ami ebben a műben végbemegy, az egy művészi eszközökkel lefolytatott értelmezési kísérlet, amelynek eredménye egy olyan, nem várt ajándék, amit egy nagyon ősi tündérmese rejtve rejtező értelméből bonthatunk ki magunknak. Oly módon, hogy ennek köszönhetően egy egyetemes érvényű aranykori példázattal, s egy sajátosan magyar érvényességű, a magyar aranykorokat megidéző metatörténelmi olvasattal is gazdagabbak legyünk. S közben az első magyar nemzeti sorstragédiánk transzgenerációs traumájának szellemi emléknyomaira is ráakadunk – emelte ki.

Szinte vitathatatlan, hogy ez a történet ősidőktől fogva őshonos a Kárpát-medence magyarlakta területein – fogalmazta meg véleményét Toót-Holló Tamás, aki szerint ez a magyarul beszélő emberek számára jelentéstanilag is azonnal világos lehet.

Az, hogy az aranyhajú gyermekeket éppen kopókölykökre cserélik, a magyar nyelv adta értelmezési keretek között egészen világos üzenet: tekintettel a kopóhit fogalmára, mint a tőlünk idegen vallásról szóló dehonesztáló megfogalmazásra – érvelt a szerző, aki ennek alapján a történetben rejtező traumatikus elemeket egyértelműen összefüggésbe tudja hozni a korai Árpád-korban még nyilvánvalóan adva lévő vallásközi feszültséggel. Azzal az időszakkal, amikor az ősök csillagvallási öröksége, a táltoshit őrzése még nagyon is elevenen élt együtt a magyar világot megtaláló új szeretetvallással: a Krisztus-hitű kereszténységgel. Éppen ebben az összefüggésben érdekes azonban az, hogy az aranyhajú gyermekekről szóló tündérmesénk több variánsa már nem a vallásközi feszültségről árulkodik, hanem felfogható egyfajta istenbéke-ajánlatként is. Azzal ugyanis, hogy némely mesevariánsban Jézus Krisztus, Szent Péter és Szűz Mária is felbukkan az aranyhajú gyermekek körül, a népi vallásosság adta szinkretikus keretek között ugyan, de világosan megjelenik a két világ összebékélése. Különösen beszédes jele ennek az összebékülésnek, hogy azokban a helyzetekben, amikor a keresztény vallás ikonikus alakjai és a magyar naphéroszok együtt szerepelnek, ők már mindig egymást segítő, egymást méltányló pozícióban vannak a történetekben. Az egyik mese egészen odáig megy, hogy az igazmondó juhász alakjában egyszerre csak a Magyarok Krisztusát azonosítja – jelezte Toót-Holló Tamás, aki itt rögtön megjegyezte: természetesen ezt a variánst is beépítette az Aranyhajú hármasok színpadi cselekményébe.

Filológiai precizitás és posztmodern intertextualitás

A variánsok szerepeltetését a dráma könyvváltozatának tördelését látva a szó szoros értelmében kell venni – jegyezte meg a beszélgetést vezető Csáji László Koppány kulturális antropológus, aki ezt önmagán túlmutató erejű gesztusnak, s egyszersmind posztmodern szövegformáló megoldásnak is találta, bármennyire is furcsa egy dráma esetében a posztmodern szövegalkotás trükkjeiről szót ejteni.

Erre reagálva a szerző nem vitatta ezt az észrevételt, s megjegyezte, hogy a dráma szövegéhez csatlakozó sok-sok forrásértékű lábjegyzet megadását egyszerre tekintette kulturális missziónak, s poszt-posztmodern irodalmi eljárásnak.

Toót-Holló Tamás elmondása szerint ez a rengeteg hivatkozás részint az ATU 707-es jelzetű varázsmesénk összes számottevő alakváltozatára utal. Ennek az az értelme – tette hozzá –, hogy ez az eljárás a cselekmény kibontása közben mindig megmutatja, hogy egy adott fordulat a varázsmese a Kárpát-medence melyik pontján gyűjtött variánsa nyomán megy végbe, s azt a cselekményszálat ehhez képest más varázsmeséinkben más adatközlők hogyan szőtték tovább. De ugyanez történik a színpadi zenés mű dalainak szövegét lábjegyzetekkel ellátó utalások esetében is: ott is mindig egzakt módon bemutatják a jegyzetek, hogy a darab számára írt dalszövegekbe intarziaként hogyan illeszkednek be egyes ismert népdalaink sorai. Mindkét sorozata a hivatkozásnak képes lehet arra, hogy a magyar olvasókban megerősítse annak érzését, hogy amit a könyvben olvas – legyen az, akár színpadi dialógus, akár dalszöveg – ismerős számára. Otthon van ezen a tájon, még akkor is, ha korábban ezt a királydrámát és ezt a szerelmi drámát ebben az őseredeti formájában nem engedhette közel magához.

A források precíz adatolása még beleférne a filológiai alaposságba, ami egy irodalomtörténész végzettségű szerzőtől akár el is várható, de a dalszövegekben felbukkanó vendégszövegek alkalmazása már valóban rokonítható a posztmodern intertextualitás egyes megoldásaival – ismerte el Toót-Holló Tamás, aki – mint mondta – egyáltalán nem bánja, hogy a posztmodern eszközök használata szóba jöhet az Aranyhajú hármasok olvastán. Ezt a gondolatot tovább szőve annyi különbségtételt azért viszont megengedett magának, hogy megjegyezze: a posztmodern mindent relativizáló iróniája távol áll tőle, s ő inkább tradicionalista attitűdöt vall a magáénak, s ezzel együtt az irónia kultúrája helyett inkább a tisztelet kultúráját képviseli. Ezért inkább talán a poszt-posztmodern fogalmának használata lenne a helyénvaló – állapították meg a műsorvezetővel közösen.

Az ősiség és a modernség találkozása egy multiscreen világban

Toót-Holló Tamás elmondása szerint azért örült a modernséggel így vagy úgy kacérkodó fogalmak használatának, mert a mítoszrekonstrukciók adta ősiség és a modern színpadi víziók kettőssége nagyon fontos számára és az egész produkció számára. A nemzeti önazonosságot erősítő, s ezzel a nemzetet megtartó erejű értéket teremt és értéket őriz ez az egész kulturális vállalkozás – jegyezte meg –, de a darab éppen azért üthet nagyot, mert ezt a hatást részben a kiváló crossover zene, a folkopera hangzása, részben pedig a színpadi jelenetek sokkolóan modern, s egyben nyers, törzsi rítusai is nagyon fel tudják erősíteni. Mint például az a barbár rítus, amelynek során a kopóhitű kórus tagjai felhasogatják az aranyszőrű bárányt, hogy ezzel próbáljanak véget vetni az aranyhajú lányok örök metamorfózisának. Vagy például – ennek párjaként – az a szofisztikált udvari rítus, amelynek során az immár ismét aranykortudattal ítélkező Király parancsát követve a sasok és hollók tépik szét apró darabokra az udvari ármányosok testét. Ugyanilyen vérrel átitatott rítus lenne továbbá a színpadon Tündér Ilona véráldozata is, akinek három csepp vére az az ajándék, amellyel a fájdalmában kővé dermedt Királyné testét újra meg lehet eleveníteni. Ezek a jelenetek a felkavaróan izgalmas zene és a színpadi rítustáncok kavargása folytán mindennek tűnhetnek majd, csak nem konzervatív felfogású előadásnak – érzékeltette Toót-Holló Tamás.

Mindez odáig vezet, hogy a mitikus ősiség megidézése itt nem válik, mert nem válhat azonossá holmi avíttas megközelítéssel. Valahogy úgy kell ezt a színpadi víziót elképzelni, ahogy például a középkori mítoszokhoz Tankred Dorst színpadi műve, a Merlin avagy a puszta ország viszonyult – mondta egy lehetséges példaként Toót-Holló Tamás, aki arra is kitért, hogy mind a színpadi látványtechnikában, mind a színpadi megszólalások akusztikájában erősen a mai, multiscreen kultúra közegét idézik majd meg. Nem a mai világ előtti megalkuvásként, hanem a mai világ formakultúráit is birtokolni képes, ősi, de még mindig elemi erő megfelelő, az adott viszonyok között is potens demonstrálásaként – hangoztatta.

A folkopera fúziós zenéje és spoken word akusztikus költészete

Toót-Holló Tamás a darab modern megszólalásának első és eredendő alapfeltételeként a darab kiváló zenéjére – Bársony Bálint és Elek Norbert munkájára – hivatkozott, de erre a kiváló alapra ráépítve még egyéb effektusokat is el tudott képzelni, amelyekről – mint megvallotta – a dráma szerzői utasításai között is szót ejtett. A Regös narrációját, amelynek az elsődleges dramaturgiai funkciója az egyes jelenetek kontextusának megalkotása, így például két változatban is el tudja képzelni – mondta el. Egy hagyományos kobzos előadásában is, de akár egy olyan, különleges és pszichedelikus effektusokkal megbolondított, a spoken word műfaját idéző formában is, amilyen megszólalásokat például Steve Von Till használ a maga akusztikus költészetének előadása közben.

A modern multiscreen világ lehetséges meghívásaként beszélt Toót-Holló Tamás arról a színpadtechnikai elképzeléséről is, amelynek ihletet adó mintáját a Pink Floyd Pulse című turnéjának koncertfelvételein lehet látni – a színpad fölött a nézőkre meredő kerek ledfal képében. Mint mondta, nagyon el tudná képzelni, hogy az aranykori és vaskori szélsőségek eltérő fényviszonyait is egy ilyen ledfal fejezhetné ki a megfelelő színárnyalatokban futó képsoraival. De ez a kerek ledfal egy kicsit oválisabb formában nemcsak az emberi szemek, hanem őseink táltosdobjainak képzetét is felidézhetné – tette hozzá a modernség felől megint csak az ősiség felé közelítve képzettársításaival.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy tanult-e valamit ezektől a mitikus alakoktól a mítoszrekonstrukció során, a szerző azt válaszolta, hogy igen, nagyon is sokat tanult tőlük. Szinte mindegyiküktől, de a legtöbbet természetesen maguktól az aranyhajú gyermekektől.

Illanó, puha áradás az aranyhajú gyermekek szótlan jelenléte

Elsősorban is a maguk szótlan, rejtelmes isteni jelenlétének erejét ismerte meg, amely számára a taoizmus fogalma, a cselekvéstelen cselekvés eredményességét hirdető híres wei wu wei felől is azonnal érthetővé vált.

Toót-Holló Tamás szerint ugyanis ők a népmeséinkben feltűnő összes többi naphéroszhoz – Fehérlófiához, Szépmező Szárnyához, Virág Péterhez vagy például Szegfűhajú Jánoshoz – képest is feltűnően szótlanok, de szótlanságukban is elemi erejű a jelenlétük. Pontosan úgy vannak tehát jelen szótlan – egy népmesei fordulattal élve: egyet sem szóló, de azt is kétszer mondó – istenalakokként a magyar tájakon, ahogy Hamvas Béla írta le az istenek jelenlétét. Szerinte ugyanis egy isteni lény jelenlétét észlelve azt kell éreznünk, hogy természetes, hogy van, és itt van. Mert úgy jön, hogy az ember azt hiszi, mindig is itt volt, mert ide tartozik. Mert az istenek a világban az állandó mérték és az örök szabály. És ahol közülük egy láthatóvá lesz, ott ez az örök szabály és mérték teljesül. Hamvas szerint az istenek tehát olyanok, „mint a forrásban a hűvös, átlátszó tisztaság, mint kőben a súly, a levegőben az illanó és puha áradás” – idézte Toót-Holló Tamás, aki szerint pontosan ezt az illanó, puha áradást lehet megtanulni az aranyhajú gyermekeket látva.

De nem állt meg itt, külön-külön is számba vette, hogy a három aranyhajú gyermektől mit tanult: mert – mint mondta –a két aranyhajú lány híres álombéli megszólalásából és az aranyhajú fiú szintén híres erdei bujdosásából is inspirációt merített.

Az apja könnyű terhét emlegető aranyhajú lánytól a megbocsátás, a gyilkosa nehéz terhét emlegető aranyhajú lánytól pedig az emlékezés fontosságát lehet megtanulni – ami annál is inkább fontos, mert mindkét tulajdonság nemzetmegtartó erejű lehet a történet tanulsága szerint. Az aranyhajú fiú bujdosása pedig – tette hozzá – szinte egy az egyben megfeleltethető a Prohászka Lajos által leírt, a magyarokat jellemző sorsképletnek, mely szerint „minden magyar magános, elárvult strázsa, sokszor maga sem tudva, hova és kihez tartozik; de meghúzódva lelki védővonala mögé, híven vigyáz és küzd”.

Az Aranyhajú hármasok legfőbb üzenete viszont az – fejtette ki Toót-Holló Tamás –, ami az aranyhajú lányok híres álombéli jelenetében is megfogalmazódik: hogy tehát a saját múltunkban van számunkra könnyű és nehéz teher is, s mindkettőt egyformán cipelnünk kell. De a saját múltunkból őseink csillagvallási öröksége számunkra már könnyű teher. Szinte repülünk vele, ha csak ezt kell hordanunk – mert szinte maga is hord és repít minket azokon a csillagösvényeken, ahol Csaba királyfi máig ott jár lelki szemeink előtt a vitézeivel.

Azok az arany hajszálak még ma is megcsillannak

Valaha fájt ennek az asztrálmítoszi hagyománynak az elvesztése, de aztán minden, aminek ki kellett állnia az idők próbáját, kiállta az idők próbáját. Mi már együtt vagyunk erősek a csodaszarvast űző Hunor és Magor emlékével, Emese turulmadár eljövetelével ékes álmának őrzésével, a hét vezér vérszerződésének nemzetet alkotó szövetségével és Szent István Magyarországának szintén nemzetet alkotó új, keresztény világrendjével – sorolta a szerző, aki szellemi értelemben ezt a saját alkotóközösségük által megvalósított művészi teremtést szívesen mérte össze a P. Mobil híres, később szimfonikus zenekari kísérettel is előadott rockszvitje, a Honfoglalás szellemiségével.

Annál is inkább – tette hozzá –, mert az Aranyhajú hármasok introdukcióját gyakorlatilag a Honfoglalás Földes László által jegyzett és Schuster Lóránt által megszólaltatott introdukciója alapján írta meg. Kiváló előadókkal – operaénekesekkel, rocksztárokkal, musicalszínészekkel és népdalénekesekkel – tudták a darab zenei anyagát stúdióban rögzíteni, s ezzel egyszersmind a majdani színpadi előadások számára kanonizálni – mondta el Toót-Holló Tamás, aki azonban ezek mellett a fantasztikus sztárok mellett büszkén említette magát Schuster Lórántot is, aki a produkció kedvéért vállalta, hogy a hangját kölcsönzi a Regös első narrációjának. Ezzel a gesztusával nem tett mást, mint hogy átkelt a két produkció – az Aranyhajú hármasok és a Honfoglalás – közötti szellemi aranyhídon. Ennél szebb hídavatás a virtuális térben nem is lett volna lehetséges – mondta Toót-Holló Tamás, aki a beszélgetés zárásaként pontosan felidézte, miképpen jelenik meg a két szöveg közötti intertextualitás kiépítésével ez a szellemi aranyhíd. Jeléül annak, hogy azok az arany hajszálak még ma is megcsillannak. Hogy azok a gyermekek még ma is köztünk járnak. Hogy az a három csillag még ma is mutatja az utat. Hogy az a hit még ma is él.