MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

UJ FOLYAM

A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL

SZERKESZTI

VARGHA GYULA

  1. KÖTET

 BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1908

HÉTFALUSI
CSÁNGÓ NÉPMESÉK

GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

HORGER ANTAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1908

Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

37. Tündér Ilona és az arany hajú ifjú.

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három szép nagy leánya, azok nyári napban kimentek a mezőre kendert tépni, mint szokás szerint van máig ës. Tépi a három nagy leány a kendert egy országút mellett, mënën az úton lóháton egy császári fiu. Azt mondja, mikor továbbacska halad, a nagyobb leánytestvérük:

– Jaj tü, ha ingem az a császári fiu feleségül venne, én egy kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának lenne, s nekünk ës maradna.

Meghallja ezt a császári fiu, de nem szól semmit. Gondolja, vajjon mond a másik ës valamit? De azt mondja a közepső (így) leány:

– Jaj tü, ha ingem megvenne az a császári fiu, én egy szem búzából annyi prófuntot sitnék, minden katonának jutna s nekünk ës maradna.

Ezt ës meghallja a császári fiu. Meglassítja a lovát, azt mondja akkor a küssebb:

– Jaj tü, de ha ingem megvenne, én oan két arany gyermeket szülnék a világra, hogy a milyen sose volt.

Mán ők ezt tréfából, a három testvérek, leányok, egymás között beszélik. A császári fiu meghallja mán a harmadiknak a beszédét, szépen hazamënën, és nem mond senkinek semmit. Másnap reggel korán béfogat négy lovat egy kocsiba, kimënyën, hogy lássa, azokat a leányokat ott találja-é? No bizonyosan azok még odamentek arra a helyre – gondolta – tépni. Nem szól semmit, csak elviszi a legküssebb leányt, hogy vigye mán magának feleségnek. A leány igen-igen húzódik, hogy hát ő, hogy lehessen, hogy ilyen férjhez menjen. Nem számított semmit, csak vitte magával a kocsival, el ës mátkásodott a leánynyal szépen, meglett a vendégség és jól ës éltek roppantott.

De volt az atyja életében (házában) egy szakácsnéjuk, s annak volt egy igen-igen szép leánya. A mind gondolta, hogy mán jó lesz a császári fiunak feleségnek. De mán látta, hogy ezt elhozta, nagyon kezdett boszuskodni, este, reggel, de mindenkor. Csak hiába, mert a császári fiu nem ës gondolt aval semmit ës.

Telik az idő, múlik az idő, el ës terhesedik az ifju császárné. No mán mikor majd a szülés napja lett volna, néki el kellett menni háborúba. Mán most meg ës született az ifju császárné egy fiat s egy leányt. Olyan szép aranyhajuk volt mind a kettőnek, a milyen nem volt a világon. Ezt megboszulta a szakácsné most, hogy tudjon ő rosszat tenni? Elvette a két arany gyermeket, bépólált két kutyakölyköt dugva. Odatette, hogy szopják azok az ifjú császárnét, és a két gyermeket átóladta a férjének, hogy vigye el az erdőbe, vadonba, ölje meg, a szemüket és a májukat hozza vissza mindakettőnek jegybe. – Hagyjuk el mán a gyermeket, hogy mán vigye a szakácsnénak a férje.

Levelet küldnek a fiatal császárnak, hogy mán született két kutyakölyköt a felesége. Mán azt írja vissza, hogy:

– Úgy ës mán nem soká haza fogok menni, legyenek békességben addig.

De hogy hazajött a levél, harmadnapja mán őkeme is haza érkezett. Meglátta, hogy az ő feleségét szopja két kutyakölyök. Megbúsulta magát, egyet se szólott. De a szakácsné ingerelni kezdte, ne búsuljon, de pusztítsa el a feleségét. Gondolja magában, hogy pusztítsa ő el? Egyebet nem tett, a kapuja sorkánál mesteremberekkel kibontatta a múrt, hogy rakják bé oda elevenen az asszonyt, a feleségét.

No mán volt egy kis szolgálócska, ki a pulykáknak ennik adott. Erősen szerette az asszonyt, bément a szobába és kihozott a mesterembereknek egy tángyér arangyat, csak az ő asszonyát ne pusztítsák el. Mán a mesteremberek tettek ës a kőfalba egy bő rakást, hogy ne szorítsa, s egy lappancsot, hogy ő oda bé tudjon adni enni az asszonynak. No mán ezt nem tudta senki, csak azok s a leányocska, a pulykapásztor. Akkor jelentették a mesteremberek az ifju császárnak, hogy mán készek a munkával. Meg ës vizsitálta s jónak találta. No mámost azt vette nőül, a szakácsnénak a leányát. – Most hagyjuk, éljenek ők mán boldogul, forduljunk a szakácsnénak a férjére, mi lett a két arany gyermekkel.

Megsajnálta, hogy az erdőbe vitte, hogy megölje, csinált egy szép bárkácskát és belétette, s a vizen leeresztette. Megfogott az erdőben két bagolyfiat, azoknak kivette a szemeit, megölte, s a májukat hazavitte a feleségének, hogy mán megölte a két gyermeket. No mámost megörült a szakácsné, hogy megvannak ölve, nem félt semmit.

Mámost viszi a víz azt a bárkácskát lefelé, lebegteti a víz tetején. Lakott egy igen-igen öreg halász, 125 éves volt. Meglátja, hogy valami jő a víz tetején lefelé. Bémënën a vízbe, és egy hosszú horoggal a bárkát feléje húzza, kiviszi a szározra. Hát felbontja ott künn a szárazon, megtalál két aranyhajú gyermeket benne, egyik fiu, egyik leány. Imádkozik, hogy mán milyen két aranyhajú gyermeket adott az Isten, mert nékik 125 éves korukig sose született. Nagy örömmel fogja, hazaviszi a feleségének.

Mikor a felesége meglátja, úgy megörülnek mind a ketten, mintha saját az övéik lettek volna. Mán ők hírré teszik egyszerre, hogy mit kapott ő a vízen, de arra nem találkozik senki, a ki rëa ismerne. Nevelni kezdik a két aranyhajú gyermeket. Azok mán mikor egy évesek voltak, a más gyermekek még két éves korukban se voltak oanok, mind azok. Neveli őket öt évig, hatig, akkor iskolába adja mind a kettőt. No mán egy télen mán jártak iskolába, de a második évben meghólt a halász, meghólt a felesége ës. Maradott az a két gyermek mámost a halász házánál, élnek ők szépen ketten.

Ott egyszer azt mondja a fiu:

– Hallod-é – azt mondja a testvérének – mennyi szép madar (így) mindenféle jő ide, ha én vadász lehetnék, hogy én lőném meg azokat.

Hát ő gondolkodott és csinált ő magának egy nyilat. Hát a nyíllal látja, hogy meglő egy madarat, vaj kettőt, holnap tovább még nagyobbakat, rigót.

– No mámost ne búsulj testvér, most húsunk ës lesz!

Annyit jár ő ide s tova, tovább, hát nem lakott az ő édes atyja messze onnan, de ő mán nem tudta azt. Ott az ő atyjának volt egy szép kertje, s abban volt mindenféle állat megkötve a kertben szépen. Meglát ő ott egy szép nyulat, megkötve szép sárig lánczon. Elgondolja, hogy megkötve meg tudja lőni, nem fut el onnan. Mikor czélba veszi, hogy mán meglője, addig a császári atyja a küs ajtóból nézte, hogy e mit akar a nyúllal. Kiájt egyet egyszeribe, hogy álljon meg, de a gyermek megijedett, azonnal elfutott onnat egy hoppra. Pedig a császár nem bántotta volna, csak megkérdezte volna, hogy honnan való.

No mán a gyermek elfutott, de bémënën a császáratyja az ő szobájába s búsulni kezd, hogy oan szép aranyhajú gyermeket látott a kertjében. Eszébe jutott az első felesége szova a kenderben. Kérdi az anyós, mán a ki most anyós, a szakácsné:

– Mért búsul, felséges császár?

– Hogyne búsulnék? Egy oan aranyhajú gyermeket láttam, jaj nekem, ha nem beszélhetek vele.

Eszébe jut a szakácsnénak, hogy vajjon az ő férje, azokat a gyermekeket megölte-é vajjon, vaj nem. Szed ő bé a kötényébe kenyeret, egyet-mást, szalad le a halászházhoz, a hol az a két gyermek lakott. Nem kapja honn csak a leánygyermeket. Kérdi tölle:

– Hol bátyád?

– Vadászni – azt feleli a leányocska.

– Jaj, te – azt mondja – né mit hoztam én néked – azt mondja. – Ne mondd meg a bátyádnak, hogy én tanítlak, csak mondjad azt néki, ha hazajő, hogy menjen el, te azt álmodtad, hogy menjen el s Tündér Ilonának van egy tátos lova, lopja el. Járjon lóháton, ha vadászgyermek.

Mert gondolta, hogy ha odamënën, elpusztul.

– De ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többfélét ës adok.

No mán hazajő a bátyja s mondja a testvére:

– Mit álmodtam, bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Mán én azt álmodtam, Tündér Ilonát keresd fel, s néki van egy tátos lova, lopd el s azon járj vadászni.

– Jól van – azt mondja a fiu. – Hadd el jó reggel, mert este későn van mán. Reggel fel fogom keresni, ha megsegít az isten.

Reggel felkel, megmosdik, immátkozik, aval el ës indul. Mënën, mënën, mikor kimënën a tanyára, találkozik egy juhászszal. Azt mondja a juhásznak:

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Adjon isten, Károly barátom! Hát hoa indultál ilyen korán, jókor?

– Azt álmodta a testvérem, hogy Tündér Ilonának van egy tátos lova, keressem fel s lopjam el s aval járjak vadászni, mert vadászfiu vagyok.

– Jól van, vadász barátom, csak megállj egy szóra. Most mënsz ezen az úton. Mikor szépen meghajnalodik, holnap reggel, érsz egy nagy kőkerítést. A kőkerítés előtt lesznek strázsák, de azok el lesznek aluva, mikor te odaérsz, és a kapu megnyílik. Menj bé hátra végig azon az udvaron. Az istállóban van két rend ló. De egy lefekszik a ganyéba a mások s…üknél. Fogd meg azt s vezesd ki, ne számítsad, hogy ganyés. Mikor kijöttél, ülj fel rëa és mehetsz bátran, nem lesz semmi bántásod.

No mán ő meg és találta, úgy a hogy a juhász tanította. Szépen haza ës jött vele, az ő testvéréhez. Ő nem gondolt a lóval, megkötötte oda az udvarba, vette a nyilat s ment a császár kertjébe, hogy lője meg azt a nyulat. Mikor czélba vette, hát esmént kiájtja a császári atyja, hogy álljon meg. Ő még megijedett s elfutott, ott hatta a nyulat, nem lőtte meg.

Még inkább búsul a császár esmënt, hogy nem tudott beszélni a fiuval. Még kérdi a szakácsnéanyósa:

– Mért búsul oan erőst, fenséges császár?

– Hogyne búsulnék, mikor oan szép arany fiút láttam s nem tudok vele beszélni.

– Ó ne búsuljon – mondta. – Mikor még idejő, beszél vele.

De aval nem volt rest a szakácsné, sok mindent ësszeszedett megint a kötényébe, még pénzt ës, csak elvitte a halászházhoz, az aranyhajú leányocskához s átadta neki. Mondja most, ha hazajő a bátyja, né, azt álmodta most, hogy Tündér Ilonának van egy oan bándája, hogy hét országban hét királynak sincs oan. Lopja el azt, hogy legyen bándája ës, azt álmodta.

– Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többet fogok adni, ha megteszed.

Mert azt gondolta mán, ha odaküldi, elpusztul s nem mënën a császár kertjébe többet, hogy meglássa a császár.

Hazajő a fiu, mondja a testvére:

– Mit álmodtam, bácsi!

– Mit, te?

Azt mondja:

– Lovad van, kivel vadászni járj, most menj s lopd el Tündér Ilonának a bándáját, mert az oan, hogy hét országban hét királynak sincs oan.

– Ó te testvér – azt mondja – nem tanít téged valaki erre?

– Nem – azt mondja – álmomban láttam.

– No, hadd el reggelig. Reggel elmënyëk, ha élek, most késő az idő.

No reggel felkel esmënt, felöltözik, megmosdik, immátkozik, aval elindul. Még (ismét) találkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hova indultál esmënt?

– Megyek – azt mondja – mert azt álmodta a testvérem, hogy lopjam el Tündér Ilonának a bándáját, annak hét országban hét királynak sincs oan.

– Jól van, vadász barátom, csak várj egy pár szóra. Most tudod az utat. A mikor bémentél azon a kerítésen, a hol az istálló van, odahátra az istálló előtt van egy nagy aranyfa. Abból törjél egy oan ágat, bár mind egy tő (tű). Hozd s ne búsulj semmit, mert azután jő a bánda egyedül.

No mán ő megköszönte a juhásznak a jó tanácsot, szerencsésen meg ës találta az aranyfát, mért hogy tudta az utat. De egy oan ágat tört, mind a karja. Mikor ő hazaért aval az ággal, a kit letört onnén, hát úgy szólott a bánda az udvaron, hogy mindenki megrémült. Oda volt jőve a bánda.

De ő hatta a bándát, vette a nyilat és ment a császár kertjébe. Mikor czélba vette a nyulat esmént, császáratyja még leste a küs kapun. Esmént kiájcsa, hogy álljon meg, mert beszélni akart aval a fiúval. Mëgjedëtt s esmént elfutott.

Most búsulni kezd még inkább a császár roppantott, hogy nem tud beszélni aval a fiuval. Kérdi a szakácsné esmënt, mért adta magát oan nagy búnak esmént. Egy oan arany fiut látott, azt mondja, ha még nem beszél vele, elpusztítja magát, mert a gyermek mindennap szebb volt.

No mán nem volt rest a szakácsné, esmég ësszeszed egyetmást a kötényébe, elmegy a leányocskához esmënt, az aranyhajú leányhoz.

– Jaj, te – azt mondja – ezt hoztam néked s még azt adok. Mondjad, hogy van Tündér Ilonának oan tükre, ki magától szól s mindent megmond a világon. Azt álmodtad, hogy lopja el azt ës. – Gondolta, az a házban van, azt nem tudja ellopni. – Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert ha megteszed, ezt meg ezt adok.

No mán hazajő a bátyja. Mondja a testvére:

– Mit álmodtam most bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Azt álmodtam, van egy tükre Tündér Ilonának, a ki mindent megmond a világon. Lopd el azt ës.

– Nem tanít téged valaki, te?

– Nem ingem senki. Álmomban láttam.

– No, hadd el reggelre, most késő este az üdő.

Reggel még felkel, felöltözik, immátkozik, még elindul isten segedelmével. Megtalálkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hoa indult esmënt?

– Mënyëk, mert a testvérem né mit álmodott most. Lopjam el a Tündér Ilona tükrét, a ki mindent elmond a világon.

– Jól van, vadász barátom. Most tudod az utat. De mikor bémentél abba a kerítésbe, balra megnyílik egy szobaajtó. Ott ne állj meg, hát menj bé a hetedik szobába, ott egyedül van felakasztva, semmi sincs a szobában, csak az a tükör. Azt mán híják Mindentudó Tükörnek.

No mán megköszönte a juhásznak, aval el ës indult. Mérthogy tudta a járást, meg ës találta, el ës hozta azt ës szëpen. Mikor hazahozta, szólott a bánda az udvaron. Letette a tükröt, nem gondolt semmire, vette a nyilat és ment, hogy lője meg a nyulat a császár kertjében.

Mikor czélba vette, esmént várja császáratyja a küs ajtóba, örökké leste. Kiájcsa, hogy álljon meg, de megijed s elfut akkor ës. Mán mit gondol a császár? Nagyon búsul esmënt, hogy ettől az aranyfiutól meg van csalva annyiszor. Gondolja holnap reggel felül a lovára s ott lesi lóháton. Esmënt kérdi a szakácsné:

– Mért búsul, felséges császár?

– Ó menjen, ne kérdezze – azt mondja a császár. – Még egyszer elvárom s ha nem beszélhetek vele, elpusztítom magam.

De nem rest a szakácsné. Egy jó marék pénzt a markába és fut a leányhoz.

– Te – azt mondja – mondjad bátyádnak, hogy lova is van, bándája is van, tükre is van, azt álmodtad, hogy lopja el Tündér Ilonát magát feleségül.

Azt számította ő magában, hogy azt mán semmiképen se tudja megtenni, elpusztul.

Jól van, hazajő a fiu. Mondja a testvére:

– Mit álmodtam most bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Lovad ës van, bándád ës van, tükröd ës van, menj el most, lopd el Tündér Ilonát feleségül, hogy legyen feleséged ës.

– Jól van, de nem tanít téged valaki?

– Nem – azt mondja – álmomban láttam.

– No, hadd el reggelig, elindulok reggel, mert mán igen későn van.

Reggel felkel esmént, immátkozik, felöltözik, feloldja a lovát most, hát hiszen nem mënën gyalog most feleség után. Felül a lóra, mikor kimegy a juhászig:

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Adjon isten, vadász barátom! Hoa indultál el esmënt ilyen korán?

– Mënyëk – azt mondja – mert a testvérem né most né, mit álmodott. Lopjam el Tündér Ilonát feleségnek.

– Nem tudom, vadász barátom, nem biztatlak, azt mán nem tudod megtenni. A meddig lehetett, tanítottalak, mit tudtam segítettelek, most nem tudok semmit, pedig én vagyok a Krisztus. Jobb lesz, ha visszatérsz a magad szerény hajlékodba, mert jaj neked úgy ës.

– Mi vagy te? – azt mondja. – Te vagy a Krisztus? Nem vagy te a Krisztus, nem hiszem el.

– Ha nem hiszed, ne fogadj szót, nem bánom, menj békével.

Elmennek egymástól és ő el ës indul a lovával, mert tudta az utat. Jól van, de mán most, a mint mënën egy darabig, de addig nem volt víz, de most oan vizet ér, hogy a meddig a szemével lát, nem lát egyebet egy tiszta víznél. Neki szorítja a lovát és belévágtat a vízbe. De akkor megszólamlik a lova alatta:

– Hát vadász gazdám, aval csúfolódtál, pedig az a juhász Krisztus volt. Annak nem fogadtál szót, de fogadd meg bár az én szovamat. Én átólviszlek ezen a vizen, mert én sokat jártam keresztül-kosul. Holnap reggel, mikor hajnalodunk, mű ott leszünk a kerítésnél, hol te bémentél. A Tündér Ilona kerítéskapuja elejében belöllem lesz egy űgyes, szép bolt s egy vasajtó, belölled meg lesz egy szép boltoslegény s te árulsz egy szép köntöst szép hajnalban. De az a köntös oan lesz, a milyen a világon szépség nincs. Még van három köntös bétéve elé-elé egy skotujában, de te csak azt az egyet árulod, a másikat nem veszed elé. Mikor reggel felkel a Tündér Ilona szolgálója, a legelső, meglátja, hogy a kerítés előtt, küjel a kapunál van egy szép bolt, s szép boltoslegény árul egy oan szép köntöst, a milyent a még nem látott soha. Költi az asszonyt, keljen fel, mert né, milyen bolt van a kapu előtt s milyen boltoslegény milyen köntöst árul. Aval megszidja Tündér Ilona a szolgálóleányt:

– Te álmodba láttad! Ki tegyen boltot a kapu elé, mikor tegnap még semmi híre se volt?

Ugyancsak merén költi:

– Tessék felkelni, s nëzzen ki az ablakon.

Azonnal felkel Tündér Ilona, kitekint az ablakon, látja a kapu előtt egy szép boltban egy szép legény szép köntöst árul. Egyszeribe azt mondja a szolgálóleánynak:

– Menj el, kérd el a boltoslegénytől a köntöst, s ha talál reám, a mit akar, azt adok érte.

De te azt mondjad a Tündér Ilona szolgálójának, tessék, ő maga jőön, mert e drága portéka s ha nem talál rëa, elmocskolódik.

No mán úgy ës lett. Nem akarta odaadni egyként se a leánynak. Akkor Tündér Ilona felkel az ágyból, hogy visszamënën a leány, bélép az ő gyétéjébe, egy nagy rovát fejére vëszën, kiáll a trépre s kiáltja a kocsisnak, fogjon bé egyszeribe négy lovat, hogy ő hajtson oda. Béfog négy lovat, oda hajt, s akkor belélép a kocsiba, kihajt a bolt elejébe, ott megállítja, leszáll, bémënën a boltba. Egyszeribe köszön a boltoslegénynek, s kéri a köntöst. No mán ő rëaadja a köntöst, de talál ës rëa. De mikor azt felvette, s kérdeni akarja, mi az ára, akkor, te húzd ki azt a más skotulyát, s vedd ki azt a más köntöst, s mikor azt látja Tündér Ilona, az elsőt ledobja, mert a még szebbecske, a másik. Mikor azt rëavette, a másodikat, akkor vedd elé a harmadikat, akkor leveti azt ës, s azt veszi fel, mert még szebbecske.

No mán erre tanította a tátos a gazdáját, mikor benn voltak a vízben. No mán most, mikor hajnalodott, akkor vette ëszre magát, mikor a boltban volt s egy szép boltoslegény volt. Úgy ës lett, a hogy a lova tanította. Meglátja Tündér Ilona leánya a szép boltot, a legényt, s a köntöst, mondja asszonyának, asszonya szólítja a kocsist, mënyën a boltba, próbálja a köntösöket. De a kocsi mind ott állott a bolt előtt. A meddig a három köntöst rëavette, addig a bolt kocsistól, Tündér Ilonástól, mindenestől mind ment. No mán mikor a harmadik köntöst kérdeni akarja, mi az ára, akkor mán annak a víznek a túlsó szélén voltak. No mán most nem ës kérdette, mert ëszrevette magát, hogy mán a vizen túl vannak. Akkor azt kérdi:

– Nohát a lovamat ellopták, bándámat ellopták, tükrömet ellopták, ingem ës elloptak?

Akkor megölelte a boltoslegényt:

– Te kell az a tolvaj lenni! – azt mondja. – Én a tiéd, te az enyém, a kapa válaszszon el és a nagy harang.

Akkor egyet rittyen a boltajtó, a boltajtóból lett a tátos ló, a ki volt, s a boltból lett semmi, s ők ketten beleülve abba a kocsiba, a kiben Tündér Ilona jött. Akkor azt mondja Tündér Ilona:

– Szivemnek szép szerelme, hogy tudtál éngem te úgy ellopni?

– Néhol ott van, a ki tanított.

A tátos ló oda volt kötve a kocsi után. No jól van, hát ők most mentek a halászház felé. De mán hét kilometerre hallczott a bánda szova elejükbe. Azt mondja:

– Hallja, az én bándám hol szól? – azt mondja Tündér Ilona.

– Hadd el, azonnal a kapunál fogunk lenni.

El ës érték, hát oda ës mentek épp abba az udvarba. Mikor bémentek, megtalálták a bándát, meg a tükröt, meg a testvérét, az aranyhajú leányocskát. Nagy öröme lett.

De az aranyhajú fiu leszállott a kocsiról, hagyott mindent, vette a nyilat, ment a kertbe a nyúl után. No mán most mondja Tündér Ilona:

– Állj meg szüvemnek szép szerelme, tanítsalak én ës szóra! Úgy menj a császáratyád kertjébe vadászni, ülj fel a lóra, a kit töllem elloptál. Mikor czélba veszed a nyulat, úgy vigyázz, császáratyád int, hogy állj meg. De te állj meg szüvessen, nem csinál semmit, csak hivu holnap ebédre. De te mondjad erre:

– Elmënyëk, felséges atyám, egyet se félj, ebédedre, ha harmad magammal béfogadsz ebédedre. És a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a kőfalba, vétesd ki azt ës, hogy legyen ott az ës az ebéden.

Erre tanította Tündér Ilona a kedvesét.

No mán most fel ës ült a gyermek a lóra, a kit lopott Tündér Ilonától. Bé ës megy a kertbe lóháton. Az atyja ës lóval várta, még hétszerte jobb lova volt az atyjának, mind néki. Gondolta, ha elfut, úgy ës elfogja, mert az ő lova eléri. Egyszerre kiájcsa, hogy álljon meg. Aval meg ës állott az aranyhajú fiu, a hogy czélba vette a nyulat. Odamegy a császár s kezet ad és hívja holnap ebédjére. Akkor azt feleli a fiu:

– Elmegyek, felséges atyám, ha béfogadsz harmad magammal ebédedre, és a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a múrba, vétesd ki, hogy az ës legyen ott az ebéden.

Mikor azt meghallotta a császár, egész fejtetőtől talpig elsápadtodott. Aval elbucsuznak. A császár bémënyën, a fiu meg hazamënyën.

Mámost poroncsolja a császár, fogjanak hëzza a holnapi ebéd készítéséhez. Meghívott mindenféle királyokat, herczegeket, jó embert, mindenfélét. Mikor eljő holnap az ebédnek az ideje, összegyűl az egész vendég, a kit hivatott. Kivéteti szépen az első feleségét a kőfalból, hát él, mert az a pulykapásztor táplálta a maga élelméből dugva hét évig. Mikor meglátta életben, nagyon megszomorodott a császár. No most mán minden nap ott várja a császár, ki legyen az, azt mondta, harmad magával fogadja bé.

No mán most készülnek ők ës, Tündér Ilona, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány. De azt mondja Tündér Ilona, hogy mikor oda bémennek, senkinek semmit se szóljon, mind egy született néma, mert megfelel ő helyette.

No jól van, érkeznek ők hárman a négy lóval s a kocsival. Szépek ës voltak, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány, s Tündér Ilona még szebb volt. No mán egész világ őket nézte, mikor leszállottak a kocsiból. Helyet rendelnek nékik szépen. Mikor legjavában mulatnak mindenfelé, szól Tündér Ilona és az aranyhajú leány ës, de az aranyhajú fiu senkinek semmit. Mindenki azt mondta, hogy e néma. Azt mondja a császár:

– Hogy lehessen az? A tegnap, mikor ebédre hívtam, kezet adott nékem, vele beszéltem, mint most magukkal.

Eleget kérdezte mindenki, semmit se szólott. Egyszer csak feláll Tündér Ilona, a felesége.

– Felséges császárok, királyok, itt az egész vendégek, nem néma, csak fiatal. Ilyen helyt sose volt s szégyell. Hát tessék meghallgatni, szólok helyette.

Akkor kezdte:

– Nagyságos királyok, herczegek, volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három nagy leánya. Azok kimentek nyárba a mezőbe kendert tépni. A mint tépték a kendert, tréfálódtak a leányok. Azt mondja az első: Jaj tű, ha éngem megvenne az a császárfiu, a ki arra lovagolt, én egy kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának jutna.

Mikor ezt kiszóllotta, azt mondja a császár:

– Holt, mert e rajtam történt.

De azok a királyok, herczegek nem engedték, csak folytassa.

– A második azt mondja: Ha éngem feleségül venne, egy szem búzából annyi kenyeret sitnék, minden katonának jutna, még nekünk ës maradna.

Akkor még azt mondja a császár:

– Holt, ne mondjad tovább, mert rajtam történt!

– A harmadik azt mondta: Ha ingem megvenne, én két aranyhajú gyermeket szülnék néki a világra.

Akkor szépen fogta az aranyhajú fiut és aranyhajú leányt, odaállította maga elé és azt mondta:

– Tessék megnézni, megnézni ezt az aranyhajú fiut s ezt a leányt, s az meg az anyjuk, a ki mondta.

Akkor a császár nem engedte, egy szót se, hogy szóljon többet. Egyszer megfogta az első feleségét, megcsókolta, megölelte s vitte a két gyermek mellé. Megölelte az aranyhajú fiut s meg a leányt, s azt ës megcsókolta. Akkor mán bé kellett vallja a szakácsné, hogy hogy történt. Eléhítták az urát, hogy ő hogy tette a bárkába, és leeresztette a vizen.

Akkor fogta az anyósát (a király) és békötöztette rogozsinába és öntöztette gázzal (petroleummal) és az egész vendég szemeláttára kivitette az udvarra és elégettette a rossz tettéért. S a leányát, mán a ki felesége lett, azt béverette deszkába, mind darabokra vagdaltatta, elhányatta a sasoknak és a hollóknak számukra.

Ott tartotta a mulatságot, vendégséget, hét nap és hét éjjel. Mind tartott a mulatság egész Bécsig. Tál, tányér, kalán elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levet kapott volt. Ki horgos lábú ember volt, mind ott kapta azt a hibát, a mint kidobigálták a csontokat. A ki kopasz most, rëacseppentették a levet, attól lett kopasz. Én ës megkopaszodtam, tán kigyend volt, a ki rëám öntötte a meleg levet.

(Pál Péter, Tatrang.)