Klitsie-Szabad Boglárka – Varga Norbert: Hét esztendő, hét szempillantás (Csipkés Vilmos és más arlói mesemondók meséi)
Hagyományok Háza kiadása (Népmesetár-sorozat), Budapest 2022.
Szent Ilonka
Hetedhét országon is túl, ahol a vak kandúr túr, vót egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Éldegélt[ek] a város végén. Gyerektelenek voltak. Eljött egy tavasz, az egész kertet mind káposztával ültették be. No, nyőlt a káposzta, Uramteremtő [és] Péter a földön járt. Elgyött az ősz, mikor [a] káposztát má’ leszegyik. Mit ad az Isten, mit nem, ollyan [lány nőtt egy] káposztának [a] közepébe’, hogy ollyant még ember [a] világon nem látott. No, Uramteremtő azt mondja Péternek:
– Hallod-e, Péter? – aszongya. – Most ebbe’ a káposztába’ van egy lány! És – aszongya – nincs, aki megkeresztelje, hát te leszel a keresztapa, én meg a keresztanya. Mer’ most ha felvágják a káposztát, a két idős izé összecsapja a kezit, hogy millyen jány van benne. A káposztába.
No, úgy is történt, igaz-e, felvágják a káposztát, olyan gyönyörű jány [van benne], hogy hét országon párja nincs.
– No, minek kereszteljük, Péter? – [kérdezi] az Uramteremtő.
– Hát minek? – azt mondja. – Izé. Szent Ilonkának.
– Szent Ilonka.
– No, Szent Ilonka, ha felnyősz, elgyövünk érted, és felviszünk mennyországba.
Felnyőlt a nő, a lány, gyött érte Uramteremtő me’ Péter, fölvitték mennyországba. Ott ő (tét…) tett mindent a jány. Élt, egy év, két év elment. Egyszer mit lát a ján, mint Uramteremtő tiszta vérbe’ fürgyik. No, kérdezi Uramteremtő:
– Szent Ilonka! Mit láttal a kulcslyukon?
Ő nem látott semmit!
– Mit gondol maga – aszongya –, nem láttam én semmit!
– Szent Ilonka, ne tagadd, mer’ – aszongya – tudom, – aszongya –, hogy leskelődtél! De – aszongya – akkor egy aranyhajszálon leengedlek szárazföldre.
– Ha leenged, leenged, de akkor se’ láttam semmit!
Leengedték Szent Ilonkát szűzanya meztelen a szárazföldre. A falu végén me’ nagy kazal vót, kihúzta [a szénát], oszt bebút oda Szent Ilonka. Abba’ a városba’ meg a király, azt mondja a háromszemű jágerjának:
– Hallod-e, háromszemű jágerom, gyerink vadászni! [A] kopókot etessétek meg, mer’ – aszongya – szép vadakval álmodtam!
No, mennek vadásznyi, a háromszemű jáger meg a király. Egyszer mit lát a király, hogy a kutya, az agár kutyája felugrik a mellyére:
– Vaú! Vaú! Vaú!
– Hallod-e, háromszemű jágerom? Adtatok tik ennek a kutyának ennyi – aszongya –, mer’ ennyi kér!
– Adtunk – aszongya –, fölséges királyom, de a kutya olyan – azt mondja –, hogy amit kap, hogy idegen helyen jár, eltakarja, oszt ha maj’ ha erre jár, megtalálja. Hát adjon neki egy zsemlét!
No, adtak neki egy zsemlyét, a kutyának, futás a kutya, a kazalba. Beadta a zsömlét Szent Ilonkának. No, mennek egy darabig, megint felágaskogyik a kutya.
– Vaú! Vaú! Vaú!
– Hallod-e, háromszemű jágerom, megint ennyi kér a kutya!
No, adtak neki megint egy zsömlét, megint beadta Szent Ilonkának a kazalba.
No, harmadszor is megy a kutya:
– Vaú! Vaú! Vaú!
Megint adnak neki egy izét [zsemlét].
– No, most – aszongya – megfigyelük, hogy hova viszi!
Hát hova nem vitte, mint a kazalba, Szent Ilonkáho’. Odaér a fölséges király a háromszemű jágerval, fogja a puskát:
– Ha élő vagy, vagy bárakárki, gyere ki, mer’ akkor (meg…) agyonlőlek!
– Nem lehet, mer’ szűzanya meztelen vagyok – mondja Szent Ilonka. – Dobd be a köpönyegedet, és akkor kimenek, és akkor majd meglátod, hogy no, ki vagyok!
[A] király ledobta a köpenyegjét, bedobta Szent Ilonkának, felvette, kiment. Hát mit lát a király: ollyan ján’, hogy hét országon párja nincs. A két mellébe’ csillag, a púpja alatt a hold.
No, hazavitte. Megesküdtek. Élnek ők Istennek jóvoltából Szent Ilonkával. Igen ám, de ott is a szakácsnénak vót egy lány, aki[t] a királyhoz akarta adni. Eltelt egy év, két év, gyön egy levél a királynak, hogy háborúba kell neki mennyi. No, úgy is történt, igaz-e, elment a király, de mindég írt levelet, satöbbi. Vót egy félszemű katona, aki a postát hordta. Oszt, igaz-e, mindég odadta a szakácsnének a levelet. No, megszületett, kérlek szépen, Szent Ilonkának egy lány, egy fiú. Megkeresztelték Lajosnak, a másikot meg Évának, a jánt. No, írja ja izé, hogy megvan-e a kicsi, [írja a] a király. Megvan! Akkor a szakácsné memmásolta [értsd: meghamisította] a levelet, azt írta a királynak, hogy egy kutya meg egy macska született. No, elkűdték a levelet. Írja a király:
– Ha kutya, ha macska, akkor is az ő fia! Haggyák életbe’!
No, ezt a szakácsné…, memmásította a levelet megint, hogy el kell pusztítani a két gyereket. Az anyját is, mer’ aszongya, ez akkor ez nem, nem, nem, nem tiszta szer. Amilyen szép, olyan izé, úgy írta a szakácsné. Hát, mit [vót mit tenni], vót egy vadász, mondja az öreg királyné, hogy:
– Jaj, az én fiam – aszongya – hát illyen hülye! – aszongya. – Hát milyen két szép gyerek! – aszongya. Oszt most – aszongya – izé [el akarja pusztítani a két gyermeket]. – Hát – aszongya – nem kell semmit csinálnyi – aszongya –, tegyétek – aszongya – lekváros dobozba mind a kettőt egy-egy dobozba, oszt engedjétek el a vízen!
No, a két gyereket lekváros dobozba téte [értsd: tették] egyiket is, a másikat is. Vitte a víz. A jánt meg vitték, hogy agyonlövi[k]. No, megjelenik egy ősz, szakállos ember a vadász előtt meg a Szent Ilonka előtt:
– Szent Ilonka, mit láttal a kócslyukon?
Ő nem látott semmit!
– Hát mit gondol maga, hát mit láttam vóna? Nem láttam én semmit! – aszongya.
No, eltűnt. Aszongya Szent Ilonka, hogy:
– Hallod-e, te vadász! A jó tett helyébe’ jót vársz! – aszongya. – Ne lő’ agyon! Lövöd agyon a kutyádot, vedd ki a máját, most halt meg – aszongya – egy tizennyóc éves ján’ – azt mondja –, (a hót…) ott van a halott terembe, vágd le a kisujját, oszt vidd el, oszt mutasd meg, hogy no, agyonlőttél!
Mer’ avval vitték el, hogy a májával meg a kisujjával kell bemutatni, hogy no, elvégzett [értsd: teljesítette a feladatot]. No, úgy is történt. Agyonlőtte a vadász a kiskutyáját, kivette a máját, elment a halottházba, levágta a jánynak a kisujját, bemutatta a felséges királyasszonnak, az anyjának [a király anyjának], hogy no, elvégezte a dolgát.
Ő me’ ment. A Szent Ilonka. Megint mejjelenik az ősz, a nagy [szakállú] ember:
– Szent Ilonka, mit láttal a kócslyukon?
Ő nem látott semmit!
– No, Szent Ilonka! Tehozzád egy férj, egy nő, vagy ember nem fog fé’ [férni]. Forró tenger szigeten lesz egy kunyhó, egy kecske, ott leszel – aszongya –, ott az nevel tégedet. De tehozzád csak az mehet, aki anyátó’ szült [értsd: akit ő szült].
Átvitte a tengeren az Uramteremtő, metteremtette a kápolnát meg a kecskét, ott élt má’ ő Istennek jóvoltjából. Szent Ilonka.
No, mi történt a két dobozzal? Elvitte más országba [a víz]. Ott meg a király kihirdette, hogy [ha] aranyhalat fog valaki, akkor annyi aranyat ad neki, három marék aranyat. No, ott is vót egy halász, egy idős halász, épp akkor született neki egy fia, mikor ezek születtek [Lajos és Éva].
– Eredj hé – aszongya –, oszt hátha sikered lesz!
Elmegy a halász, belevetyi a hálóját [a vízbe]. Mi meg? [értsd: Mi akad bele?] Két lekváros doboz. Megint belevetyi, megint a két lekváros doboz. Belevetyi harmadszor is, megint a két lekváros doboz [akad bele]. No, negyedszer oszt, mikor megin’ bele[akadt], hazavitte. Kibontsák, olyan két szép gyerek benne, hogy hét országon párja nem vót.
– Jaj! – aszongya neki a halászné. – Hát most – aszongya – idehoztad?
– Jaj, szívem szép szerelme! – Aszongya. – Hát tudod, ahol má’ egy eszik, kettő is! De ez[ek] – aszongya – nem kis embernek a fiai – aszongya. – Hát még – aszongya – ha felnevelük – aszongya –, hát – aszongya – még nekünk ez jó életet hoz nekünk.
No, úgy is történt. Nevelték a jánt meg a fiút. Iskolába jártak. De olyan tanuló vót, hogy mé’ a tanárokat is meffogta a jány is meg fiú is. No, eltelt egy év, két év, három év, felnyőtek. No, nagy legény lett a fiú is, a jány is [nagylány lett]. Aszongya egyszer a fiú:
– Édesapám! – Aszongya: – Menj el – aszongya – a mester izéhez, asztaloshoz, csináltass nekem egy táblát, meg nemzetín [értsd: nemzetiszín] szalagot, oszt írasd rá, hogy Világtengeri Vitéz!
– Jaj, édes fiam – aszongya –, hát minek e’ neked?
– Mer’ útra menek, aki apámnak hadat üzent a katonaságtú’, most majd én elintézem őt!
No, úgy is történt. Elment az öreg halász, csináltatott nemzetín szalagot, táblát: Kilsőországi Tengeri Vitéz. Elment a tengerhez, csinált magának gályát. Épp akkor má’ a király a tengerbe akarta magát vetnyi a családjával, mer’ a másik király már űzte.
– Álljonak meg!
Kirántsa a kardját a Kilsőországi Tengeri Vitéz. Úgy arassa má’ lefele a népet, mint mikor kaszálják a füvet. A király letérdepelt elébe meg a két jánya:
– Kedves fiam, memmentetted az életemet, [a] királyságom, a két jány közű’ válassz, a tied lesz!
– Áá, nem! – azt mondja. – Az csak azér’ van – azt mondja –,…itt maradok, mer’ ez a király, aki itt magokot űzött most, az én apámnak is hadat üzent.
No, ezzel ő, kérlek szépen, visszacsináta a gályát, oszt ment haza. De má’ nagy szakállal, igaz-e. Na:
– No, édesapám! Vegyék nekem puskát! Maga hordta [a] halat, most má’ én menek vadászni!
– Jaj, fiam – aszongya –, a király felakasztat!
– Belehajintom – azt mondja – az egész seregét, ahogy van, az egész tengerbe – aszongya –, édesapám!
No, jó. Vett neki puskát, járt vadásznyi. Hozta a vadat, őzet, nyulat a fiú.
– Hát má’ sok halat ettünk má’ – aszongya –, há’ együnk vadat is!
Egyszer elment vadászni. Mit lát ő, mit nem, mint az apja a háromszemű jágerjával vadászik. Oszt pontosan az ő területén.
– Ha! Felséges királyatyám! Hogy mertel az én területemre jönni?
– Kilsőroszági Tengeri Vitéz, látod, milyen köd van! – azt mondja. – Hát – azt mondja –, hát eltévedtem!
– No, itt többet ne lássam meg!
No, elengedte. Másnap ment vadásznyi, de hova ment a fiú, mint az apja birtokára. No, igen ám, ott is ráfogják a puskát a Kilsőországi Tengeri Vitézre:
– Hát… [három-négy szó nem érthető], hogy mertel az én határomba’ [vadászni]?
– Há, a’ nem a…, nem a te [birtokod], ez az enyém is, nemcsak a tied!
No, elvitték a fiút! Írt a király mindenfelé:
– Hercegek, bárók, grófok, királyok, gyertek, mer’ így és így történt! Mit érdemel az az egyén, aki – aszongya – a saját birtokomon így vadászik?
– Grácia, grácia, felakasztást!
No, kérlek szépen, (csi…) a ceremónia áll, kérdezik a fiút. Aszongya:
– Az utósó kívánságod micsoda?
Aszongya:
– Egy kicsi kis mesét el akarok mondani.
Akkor elkezdi a fiú mondanyi, hogy:
– Élt egy király. Ment vadásznyi. – A király csak hallgat. – És – aszongya – elemizsnát [értsd: elemózsiát] kért a kutya tőle, és a szénába vitte. Hova vitte – aszongya –, mint – aszongya – Szent Ilonkának.
[A] király csak néz, könnyezik.
– Hát – aszongya – má’ nem mondom – aszongya – tovább – aszongya –, felséges király, mer’ – aszongya – má’ látom, magára vette.
No, elmondta ő az egész mesét, úgy, ahogy történt.
– Hát akkor, hercegek, bárók – azt mondja –, ki birtokán vadásztam, mikor a saját apámnak a birtokán vadásztam. Mer’ én vagyok a saját fia, Lajoska.
Az apja összecsapta a kezit, egymás nyakába borúltak, és úgy rítak.
– Hát anyád hol van?
– A! Anyuhoz nem mehet [más], csak én. Aki anyátó’ szült, csak [az].
– No, de – aszongya – akkor is elmegyek!
– No, gyere!
No, elmentek ők, kérlek szépen, Szent Ilonkáho’. Csináltak gályát, átmentek. Kopogtatnak:
– Ide nem gyöhet be, csak, aki anyátó’ szült!
– Édesanya, én vagyok, Lajoska!
Kinyílik az ajtó. Együve borult az anyjával.
– Sátán! Távozz, mer’ halálra Ítéltél! – mondja Szent Ilonka.
– Anyu – aszongya –, bocsásd meg – aszongya – neki – azt mondja –, mer’ nem ő volt a hibás. Majd – aszongya – most kijön – azt mondja –, hogy ki a hibás!
No, elvitték Szent Ilonkát a kastélyba, kérlek szépen, oszt eltűnt a kápolna:
– Szent Ilonka – aszongya –, mit láttal a lyukon? – [kérdezte] a szakállas ember mikor mentek.
– Hát má’ memmondom magának! – aszongya. – Én azt láttam – aszongya –, hogy az Uramteremtőm tiszta vérbe’ fürdött.
– No, jó. Éljetek boldogan, Istennek nevébe’ – azt mondja.
No, irkát-firkát a király, gyöjjönek, mer’ most lesz az igazi [lakodalom]. No, itt is, kérlek szépen, kiderült az, igaz-e, hogy a szakácsné tett mindent, oszt, no…:
– Mit érdemel az az egyén, aki (ő…) ilyen családot elpusztít?
– Nem egyebet, mint felakasztást! – úgyhogy a jányát meg a szakácsnét felakasztották.
No, éltek egy évig együtt, satöbbi. Nagy gondnak adta magát a király. Aszongya:
– Fiam, nősülj!
Azt mondja, hogy:
– Apa, nem! – azt mondja. – Nekem még – aszongya – van tennyivalóm. Nekem van apám, aki felnevelt.
– Hát akkor mi a kívánságod, fiam?
– Az, hogy a hugomot a halásznak a fia elveszi, én meg a halásznak a jányát. És aranykulcsosnak teszed őt [az öreg halászt] – azt mondja.
– Grácia, grácia, fiam! Ahogy te akarod, úgy lesz!
No, elmentek a halászhoz, elhozták a jánt. Férjhez ment a halász jánya is, a király [fi] elvette a halász jányát, [a halász fia elvette a királylányt], most is élnek, mí’ me’ nem haltak.
A mesét elmondta: Csipkés Vilmos (Arló)