A király virágoskertje (karcsai népmesék)
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987
A meséket az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XX-XXI. kötete alapján (Budapest, 1985) közzétette Nagy Géza
A Szultán király című – Pápai Istvánné által 1966-ban elmondott –
mese a kötet 195. és 208. oldala között olvasható.
Szultán király
Volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak volt három leánya. A Szultán király országában laktak. Szultán király sok kendert vetett az egyik esztendőben, hát a három lány odament kendert nyűni. Mikor kinyűtték a kendert, kivágták, annyi pénzt kaptak a munkájukért, hogy mind a három lány vett magának egy-egy kendőt.
Otthon egy szép tavaszi reggelen kiültek az ablakba varrni. De mikor még nyűtték a kendert, a legkisebbik lány megtetszett a Szultán király fiának. Ahogy ott varrnak, hát azt mondja a legidősebb:
– Halljátok! Ha engem a Szultán király fia feleségül venne, olyan gyönyörűséges ruhát varrnék neki, hogy olyan az országban nem volna!
Azt mondja a középső:
– Engem meg ha feleségül venne, annyi lisztet őrölnék neki, hogy annyi még a mesében sincs!
Azt mondja a legkisebbik:
– Hát ha engem elvenne, olyan három aranyhajú gyermeket szülnék neki, hogy olyan nincs a világon!
Ahogy ezt mondták, a királyfi meghallotta, mert éppen arra járt. Elment haza, szólt a szolgáknak:
– Szolgák!
– Parancs!
– Azonnal menjetek a szegény asszony legidősebb lányáért! Hívassátok ide!
Mikor elmentek a lányért, hát a szegény asszony sírt, hogy az ő lánya nem csinált semmit, hát miért hívatja a királyfi a kastélyba?
No, bemegy a lány:
– Jó estét kívánok, felséges királyatyám!
– Jó estét neked is, te szegény lány! Mit beszéltél tegnap az ablakban?
– Hát, felséges királyom, nem beszéltem semmit.
– Ne hazudj, mert hóhér vágja le a fejedet!
– Hát, mi tűrés-tagadás. Én azt mondtam, hogyha éngemet a Szultán király fia feleségül venne, hát szép ruhát csinálnék neki.
– No, jól van, majd elveszlek. Vigyétek szolgák!
Elvitték. Újra mondja a királyfi:
– Menjetek a középső lányért!
Elmentek. Sírt most is az öregasszony, hogy az ő lánya nem csinált semmit, hát miért viszik el?
Mikor elvitték a király elibe a másik lányt, attól is kérdi a király:
– Mit mondtál tegnap az ablakban?
– Hát, felséges királyom, én nem beszéltem semmit. Én nem is ültem ott.
– Ne hazudj, mert hóhér vágja le a fejedet!
– Hát mi tűrés-tagadás, én azt mondtam, hogyha engemet a Szultán király fia elvenne feleségül, hát én annyi lisztet őrölnék neki, hogy annyi az országban még nem volt.
– Majd elveszlek téged is. Jól van. Szolgák, vigyétek! Menjetek a legkisebb lányért!
Mikor elmentek a király katonái, már akkor a szegény asszony nagyon sírt. Vajdókolt, hogy az ő gyermeke nem csinált semmit, legalább azt hagyják otthon. Ha a két vénebbik mondott is valamit, de a legkisebbik egyáltalán nem mondhatott semmit. De nem volt kegyelem, elvitték a lányt. Mikor bemegyen a lány a király elibe, azt mondja:
– Jó estét kívánok, felséges királyatyám!
– Jó estét neked is! Mit beszéltél te tegnap az ablakban?
– Mit beszéltem volna? Én azt mondtam, hogyha engemet a Szultán király fia feleségül venne, hát én három aranyhajú gyermeket szülnék neki.
– No, jól van – azt mondja a királyfi –, nem hazudtál. El is veszlek feleségül.
Mindjárt megcsókolták ott egymást, mert hát a királynak már tetszett a lány korábban is.
így a legkisebbiket feleségül vette a király, a legidősebbet elvette a főudvarnok, a középsőt meg a főpohárnok.
Már két-három esztendeig éltek együtt, mikor viselősül esett a királyné. Közben a királynak el kellett menni katonának. Azt mondja a feleségének:
– Ne hívjál szülésznőt, senkit sem. Itt a két nénéd, hát azok legyenek melletted!
Jól van. Hát amikor eljött az ideje, hogy a gyermek meg lett volna, hát a két nénje volt ott mellette. Mindjárt adtak hamar a királynénak ilyen kábítószert, meg is lett a gyermek. Gyönyörű szép fiúgyermek volt. Aranyhajú. Mindjárt összebeszélt a két asszony. Éppen akkor fialt meg a kutya is. Hát egy kutyakölyköt bepólyáltak a párnába, és odatették a királyné mellé. A királygyermeket meg egy párnában egy ládába tették, tettek hozzá ruhát, kelengyét, meg tettek hozzá egy aranyágat. Leszögezték. A kert alatt meg folyt egy folyó, arra a ládát rátették. Vitte a víz.
Lakott a király kertje végén egy öreg halász, aki ezt látta. Odament, kifogta a ládát, elvitte haza. Azt mondja:
– Asszony! Mit hoztam én?
– Mit, ember?
– Hát fogtam egy ládikát. Nem tudom, hogy mi lehet benne.
Nyitják fel a ládikát, hát látják, hogy egy gyönyörűséges szép gyermek van benne. Gyönyörű aranyhaja a vállára hajolva. Hát igen örültek, mert gyermekük nem volt.
Megyen haza a király. Rohan egyenesen a feleségéhez, hát látja, hogy egy kutyának a kölyke van ott bepólyálva.
– No, nem baj – azt mondja –, én akkor is szeretlek tégedet.
No, voltak megint két-három esztendeig. Hát megint viselősül esett a királyné. Éppen akkor megint el kellett menni a királynak. Alig megyen el a király, egy hét múlva mindjárt meg is lett a gyermek. Megint csak a két nénje volt a királyné mellett. Adtak neki kábítószert megint. Nem tudtak mit hozzátenni, hát egy szenestuskót tettek a pólyába, azt tették hozzá. A kisfiút meg beletették egy ládába, és ugyanúgy, mint az elsőt, a vízre eresztették.
Éppen akkor megint ott volt a halász. Megint kifogta a ládát. Szalad haza vele.
– Asszony! Fogtam egy ládikát!
– No, mi lehet már benne!? Legalább kislány volna benne!
Nyitják fel, hát látják, hogy ez még szebb gyermek, ennek is aranyhaja van. Örültek, hogy már van két fiú, de azért a kislánynak jobban örült volna a vénasszony. Azt mondja az urának:
– Neked már van, de nekem még nincs.
Hát megyen haza a király megint. Megyen a feleségéhez, hát látja, hogy szenestuskó van mellette.
– No, nem baj – azt mondja – én mégiscsak szeretlek téged!
Ette is a méreg ettől az asszonynak a két gonosz testvérét. Mondták is:
– No, aranyhajú gyermeket nem szült neki, és mégiscsak szereti!
Hát megint vagy három-négy évig éltek. Az ura már nem is akarta hallani, hogy gyermekük legyen. No, de azután csak meglett a gyermek. Mikor már ott volt az asszony, hogy szülés előtt állt, a királynak megint menni kellett a háborúba. Jött érte a követ.
– Nem megyek – azt mondja –, menjetek, szolgák, nélkülem!
Megint jön a követ, hogy a király azonnal menjen a háborúba. Azt mondja a király:
– Én nem mehetek. Menjetek nélkülem. Nem hagyhatom magára a feleségemet.
Jön a harmadik követ, hogy a király menjen azonnal a háborúba. Nem volt mit tenni, menni kellett neki.
Ahogy a király elment így délután, este már elővette a fájás az asszonyt. Hát megint csak a két nénje volt ott. Megint adtak neki kábítóport. A gyerek meglett. Egy gyönyörű szép aranyhajú kislány volt. Hát ezzel is ugyanazt tették, csak a ládába egy háromágú aranyágat tettek a gyermek mellé. A királyné mellé meg egy szalmacsóvát tettek a pólyába.
A vén halász megint látta, hogy a ládát a vízre tették. Mikor odaért hozzá a láda, kifogta és vitte fel. De már akkor veszekedett a vénasszony.
– No, mit hozol már megint? Már megint valami gyermeket? Hiszen van már itt elég! Hát már kivénülünk és nem fogjuk tudni felnevelni!
– Ejnye, asszony! Hát már csak nem hagyom a vízen utazni? Hát már csak nem hagyom, hogy elpusztuljon?
Bontják fel a ládát, hát egy gyönyörűséges szép kislány volt benne. Annak is aranyhaja volt. Igen megörült az asszony neki. Hát már akkor azon gondolkoztak, hogy milyen nevet adjanak a három gyermeknek. Mert már a fiúk nagyok, és nevük nincsen. Azt mondja az öregember:
– Valamilyen királyi nevet kellene adni, mert hát királyi gyermekek ezek!
Azt mondja a vénasszony:
– Várjál ember! Mindjárt találok én ki valamit! Hát a legidősebbnek legyen a neve Vaszil!
– No, de hát a másodiknak mi legyen a neve?
– Annak meg legyen Árgyélus!
– Hát a kislánynak mi legyen?
– Hát annak meg legyen a neve Vilma!
No, ahogy megyen haza a király, hát látja, hogy a felesége mellett egy csóva szalma van. De akkor már fellázadtak az udvarbeliek, hogy nem kell nekik ilyen királyné. Hiába mondta a király, hogy ő csak szereti még ezek után is, de nem volt mentség, az udvari emberek úgy döntöttek, hogy el kell pusztítani a királynét.
– Hát mi legyen a büntetése?
A király azt mondta, hogy ő nem hagyja kivégezni. Hát úgy határoztak, hogy a királynét be kell falazni négy fal közé. Sajnálta a király, de nem tudott mit tenni. Örült az asszonynak a két gonosz testvére.
Nohát, úgy is volt. Kőműveseket hívtak, hogy befalazzák a királynét. Volt ott az udvarban egy kislány, aki be szokott a királynéhoz járni, és a királyné mindig adott neki ruhát, ennivalót, mikor ezt, mikor azt. Hát ez a kislány igen sírt. Elment sírva a kőművesekhez. Azt mondja:
– Kőműves bácsik, egy nagy kérésem volna!
– Mi volna az, kislány?
– Az, hogy a falon hagyjanak egy helyet, ahol majd be tudom adni az ennivalót meg a vizet a királynénak!
– Jól van, de el ne árulj minket! Ezt a téglát nem falazzuk be, hanem úgy hagyjuk. Ezt majd ki tudod venni, és itt adhatol be a királynénak enni is, inni is.
Így táplálta azután a királynét az a kislány.
Telt-múlt az idő. Majd egyszer az öreg halász meg a felesége megbetegedett. Azt mondják:
– Jaj, énnekem már el kell menni, gyermekeim. Itt van ez a fénykép, ezt nektek ajándékozom. De ezt soha meg ne vessétek, soha el ne hagyjátok, igen nagy tiszteletbe tartsátok!
Nézte a lány a fényképet, hát olyan volt, mint ő. Ki volt, mint az édesanyja.
No, meghalt az öregasszony. Hát már nagy gyermekek voltak, hát építettek egy kápolnát a mezsgyére.
No, mikor már a vén halász is úgy volt, hogy már meghal, hát magához hívatta mind a három gyermeket, és mondta nekik:
– Énnekem már el kell menni, hát mindegyiteket megajándékozlak valamivel, meg elárulok nektek egy titkot. Ti nem az én gyermekeim vagytok. Ti a királynak vagytok a gyermekei.
– De hiszen erről nekünk nem beszélt soha!
Akkor elmondta nekik a halász, hogy kerültek oda.
– De nem baj. Neked, Vaszil, adom ezt a fésűt, neked, Árgyélus, adom ezt a kést. Másat nem tudok nektek adni. No, de még adok nektek egy botot is. Neked meg, Vilmuska, adok egy kanalat. Ez a kanál olyan, hogyha evvel megkavarsz valamit, azt főzöl, amit akarsz. Ha meg a botot háromszor odaütitek a falhoz, olyan paripa vágódik ki belőle, hogy olyan hetedhét országon nincs.
Meghalt az öreg. No, majd híre ment, hogy milyen szép három gyermek lakik a király kertje alatt. Ezt megtudta a királyné két nénje is. Akkor már megijedtek, és azon törték a fejüket, hogy kellene elpusztítani a gyermekeket, mert sejtették, hogy ez a három gyermek a király gyermeke lehet.
Összebeszéltek, hogy lemennek a kert alá a kápolnába szétnézni. Le is mentek. A két fiú éppen nem volt otthon, csak a lány. Mikor leértek, Vilma mindjárt odament, és fogadta őket. Elkezdtek ott hálálkodni, dicsérni mindent. Azt mondják:
– Jaj, de szép itt ez a kis udvar! De szép itt ez a kápolna! De tudod, kislányom, akkor volna még szép, ha itt volna a magában szóló muzsika, a szépen éneklő madár, meg az élet vize. Itt csörgedezne az udvaron. Akkor volna itt szép minden!
Úgy tudjuk, hogy van neked két bátyád is! Küldd csak el! Menjenek csak, és hozzák el!
Vilmának sem kellett több. Alig győzte várni a testvéreit. Mikor hazajöttek, mondja nekik. Azt mondja Vaszil:
– No, én elmegyek.
Azt mondja erre a lány:
– Mi lesz, ha valami bajod kerül?
– Ne törődj vele, Vicuskám! Itt ez a fésű. Ha ebből vér fog csepegni, akkor a keresésemre indulhattok.
No, elindult a fiú. Hát ahogy megyen, elért egy kis kunyhóhoz. Bemegyen, ott ül a tűzhely előtt egy vénasszony, vasvillával van feltámasztva a szempillája. Köszön neki a fiú:
– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!
– Adjon isten neked is, Szultán király fia! Mi járatban vagy erre, amerre még a madár sem jár?
– Hát, édes öreganyám, én szeretném megszerezni az élet vizét, a magában szóló muzsikát, meg a szépen éneklő madarat.
– Jaj, édes fiam! Igen sokan elmentek már oda, ahol ezek vannak, de onnan még nem tért meg senki.
– Nem baj, édes öreganyám! De én szeretnék oda eljutni!
– No, mivelhogy édes öreganyádnak szólítottál, ilyen szépen megtiszteltél, útbaigazítalak.
– Itt nem messze, egy hajintásnyira van egy ösvény. Az ösvény felvezet egy hegycsúcsra. Te azon menj fel egészen a csúcsára! Ott lesz egy rossz ház. Abba eredj be! Hát ott vannak mindenféle kalitkákban madarak. Vannak ott szebbnél szebb muzsikák, vannak ott gyönyörű korsókban vizek, de te egyet sem vegyél el! Hiába kínálják magukat, hogy engem végy el! De te egyet sem végy el!
Hanem van ott egy mocskos kalitkában egy madár. De ez a madár nagyon szép, szép taluja van. Aztán van ott egy rossz korsóban víz, meg egy halálos rossz muzsika. Hát azokat vedd el! Ha meg majd jössz lefelé a hegyről, hát fogják utánad kiabálni, hogy most lődd agyon, most szúrd agyon, most vágd le! Ne figyelj oda, meg ne ugorj, mert akkor véged!
Hát úgy is tett a fiú. Felment a hegyre, mindent magához szedett, ahogy az öregasszony mondta. Ment lefelé. Ahogy megy, hát igen hozzáfognak kiabálni a háta megett. De nem nézett hátra. Majd mikor a hegyoldal közepén jár, nagyot kiáltanak a háta mögött:
– Most vágd agyon! – és egy nagyot dübbent.
Hátranézett a fiú, hát egyenesen kőbálványnak vált. Nézi otthon Vicuska a fésűt. Látja, hogy csepeg belőle a vér. Azt mondja:
– Jaj, Istenem! Mi is történthetett az én bátyámmal?
Megyen haza Árgyélus. Mondja a lány neki:
– Árgyélus, baj van!
– Mi baj, Vilmácska?
– Vaszilnak igen nagy baja eshetett. A fésűből csorog a vér.
– Ne búsulj ezen, majd én elmegyek, és segítségére leszek!
Mindjárt ez is odavágta a botot a falhoz, egy gyönyörű szép paripa kiugrott belőle. A hátára pattant. Mielőtt elindult volna, a testvérének adta a bicskát. Mondta neki, hogy ha abból is vér fog csorogni, ő is bajba került.
Elindult, ment mendegélt. Elért ő is az öregasszonyig. Köszönt neki ő is:
– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!
– Adjon isten neked is, Szultán király fia! Mi járatban vagy erre, amerre még a madár sem jár?
Elmondta neki, hogy mi járatban van. Azt mondja neki az öregasszony:
– Jaj, hát igen nagy fába vágtad a fejszédet! Hiszen ott maradt a bátyád is!
– Nem baj, édes öreganyám! Éppen azért akarom megpróbálni!
Ennek is elmondta az utasítást. Ez is úgy járt el, mint a bátyja. De mikor a hegy közepéig ért visszafelé, hát ő sem tudta a nagy kiáltásra megállni, hogy vissza ne forduljon. Bizony ő is kőbálványnak vált. Otthon nézi a testvére a bicskát, hát bizony abból is csepeg a vér.
– Jaj – azt mondja –, mit tegyek most már? Mind a két bátyámnak vége.
Odavágta a botot a falba. Kiugrott neki is egy szép paripa. Felöltözött a lány férfiruhába, felugrott a ló hátára és ment. Megyen, hát elért ő is az öregasszonyhoz. Azt mondja az asszony neki:
– Mi járatban vagy erre, Szultán király lánya?
– Honnan tudja azt, édes öreganyám, hogy én a Szultán király lánya vagyok?
– Hát hogyne tudnám – azt mondja –, hiszen a két bátyád is itt veszett el!
– No, nem baj, édes öreganyám. Én éppen őket jöttem megszabadítani.
– Jaj – azt mondja –, ne menj fel, édes lányom, mert te is úgy jársz, mint a bátyáid!
– Ne búsuljon azon, édesanyám!
– No, mivelhogy édesanyádnak szólítottál, hát segítek neked mindenben, hogy szerencsével járj!
Megadta a lánynak az öregasszony az utasítást. Az meg felment a hegyre. Hát magához szedett mindent úgy, ahogy az öregasszony mondta, azzal elindult lefelé. Kiabáltak őutána is, de a lány nem nézett vissza, nem ijedt meg. Majd mikor leért a hegyről, lepattant a ló hátáról, és minden egyes kőbálványra locsolt egy kis életvizet. Egyszer csak feléledt a bátyja.
– Jaj – azt mondja –, de elaludtam!
– Bizony elaludtál, édes bátyám. Ha nem jövök, soha nem ébredtél volna fel. Te már megvagy, de még meg kell keresni a másik bátyámat is!
Locsolt tovább minden kőbálványt. Hát ahogy az egyikre önti a vizet, hát onnan egy gyönyörű szép herceg felugrik.
– Jaj – azt mondja –, szívem szép szerelme, de elaludtam!
– Bizony elaludtál, mert már olyan kőbálvány voltál, mint a többi.
– No, de – azt mondja a herceg –, most már feleségül veszlek tégedet.
– Hát felséges uram, engemet te nem vehetel még feleségül, mert énnekem még más feladatom van.
– Ugyan mi?
– Nekem egy bátyám még nincsen meg.
Azzal locsolta tovább a kőbálványokat. Hát egyszer felébredt a bátyja. De azért fellocsolt minden kőbálványt, hogy mindenki éledjen fel. Akkor a herceg megkérte feleségül a lányt. Erre azt mondja neki Vaszil, a legidősebb bátyja Vilmának:
– Mivel én vagyok a testvérek közt a legidősebb, barátom, én hozzád adom feleségül a húgom, de még most egyelőre nem lehet szó lakodalomról. Majd én értesítelek, hogy mikor. Egész nyugodtan levelezhettek, de még most nem veheted feleségül. Majd én megírom neked, hogy mikor.
Hát úgy is volt. Megírták egymás címét. Egyik ment jobbra, a másik meg balra.
Majd mikor hazamentek, kiöntötték a vizet az udvarra. Hát mit látnak? Gyönyörű szép patak folyik ott, a partján meg egy árvafűzfa nőtt. Kitették a fára a madárt a kalitkával, a muzsikát meg betették a kápolnába. Egyszer a legidősebb fiú azt mondta, hogy ő elmegyen vadászni. Azt mondja neki Árgyélus:
– Bátyám, én is megyek!
Elmentek vadászni. Mindjárt elibük is kerül egy hím szarvas. Maguk elibe vették, azt űzték. Hát kivel találkoztak, mint a királlyal meg a szolgáival.
Azt mondja a királynak az egyik szolga:
– Felséges királyom, idegenek járnak a te területeden.
Azt mondja erre a király:
– Azonnal hívassátok őket ide!
Odamentek, de akkor már a süveget lehúzták egészen, nehogy a hajuk látszódjon. Mert, gondolták, senki más nem hívathatja őket, mint Szultán király, az apjuk. Mikor odaér a két fiú, azt mondja a király:
– Tetszetek nekem, fickók!
Azt mondják a fiúk:
– Felséged is tetszik nekünk.
Azt mondja az egyik szolga:
– Uram, királyom, ez a férfi úgy néz ki, mint te.
Kiveszen egy fényképet a király a zsebéből. Nézi a fényképet, nézi Vaszilt. Azt mondja:
– Valóban hasonlít, de hát nemcsak egy tarka kutya van a világon!
No, majd azt mondja a fiúknak:
– Holnap megint gyertek el, én is itt leszek.
No, másnap megint mentek vadászni. Akkor is összetalálkozott mind a két fiúval a király. Nézi a fényképet, nézi a fiúkat. No, itt gondolkozott, hogy csak nem az ő gyermekeit sikkasztották el, mikor megszülettek?
– Ej, ilyet nem lehet megtenni! – gondolja magában.
De nagyon tetszettek neki a fiúk, hát meg is hívta őket másnap ebédre. Azt mondja Vaszil:
– Hát, felséges királyom, mi elmegyünk hozzád ebédre, de előbb te gyere el hozzánk!
– Jól van, fiúk, én elmegyek, még akkor is, ha a világ végére kell is menni.
– Nem lakunk mi a világ végén, felséges királyom, csak a te kerted alatt.
– No, én akkor elmegyek holnap.
Hazamennek a legények, mondják Vilmának, hogy másnap délre készítsen jó vadas ebédet, mert a király megy hozzájuk vendégségbe. Azt mondja a madár:
– Csirip, csirip, három savanyú uborkát is tegyetek az asztalra!
Meghallgatták a madár szavát. Mikor már szépen elintéztek mindent, akkor megérkezett a király. Hozzáfognak ebédelni. Mikor a király vágná a savanyú uborkát, megszólal a madár:
– Csirip, csirip, savanyú az uborka, sorvad a királyné a sarokban.
Leejtette a király az uborkát a földre. Vágná a másik uborkát, megint megszólal a madár:
– Csirip, csirip, savanyú az uborka, sorvad a királyné a sarokban.
Megint leejtette a király. Vágná a harmadikat, de az megint arra a sorsra jutott. Nem evett uborkát. De álladóan a fényképet nézte a falon. Azt mondja a lánynak:
– Ugyan, kinek a fényképe ez itt a falon? Mit keres ez itt nálatok?
– Hát, felséges királyom, a megboldogult édesanyám adta emlékbe, azt mondta, hogy ezt a fényképet mindenképpen őrizzük meg!
– Jól van – azt mondja a király –, akkor őrizzétek!
Nem szólt a király tovább semmit. De olyan szerelmes lett a lányba, hogy majd megzavarodott érte. Azt mondja nekik:
– Holnap hozzám gyertek ebédre! De hozzátok a húgotokat is!
– Elmegyünk felséges királyom – felelte Vaszil.
No, másnap kiadta parancsba a király, hogy minden szakács talpon legyen, mert nagy vendégeket vár. Meg akar házasodni. Kiadta azt is parancsba, hogy ha még életben van a királyné a sarokban, vegyék ki, és állítsák ki a kapu elibe. Ha nincsen életben, akkor meg temessék el.
Kibontják a falazatot, hát mit látnak? Élt a királyné, de már igen el volt sorvadva, már alig bírt járni.
Kiállították a kapuba. Kiadta a király parancsba, hogy aki megy be a kapun, az köpjön rá.
Hát megyen ebédre a három testvér. Mondja nekik a kapuőr, hogy rá kell köpni erre az aljas semmire, senkire. De itt a három testvér nem köpött rá. De miért nem köpött? Mert azt mondta a madár, hogy az anyjuk másnap a sarokból ki lesz bocsátva. Vigyenek életvizet, mossák meg, élesszék fel! Ne köpjenek rá!
A szolga rögtön jelentette a királynak, hogy van itt három egyén, aki nem köpött a királynéra. Azt mondja a király:
– Nem baj, ha nem is köpött rá. Bocsássátok őket a szemem elé!
Bement a három testvér. A király mindjárt kezet fogott velük. Mindjárt asztalhoz is ültek. Azt mondja a legidősebb fiú:
– Hát, felséges királyom, mi addig nem ebédelünk, míg a feleséged ide nem jön közénk.
– Hát – azt mondja a király – nekem nincs feleségem, én még most akarok nősülni.
– Hát felséges királyom, mi pedig nem ebédelünk együtt egy agglegénnyel.
– Hát hiszen nem vagyok én agglegény.
– Hát akkor hol a feleséged? Meghalt? Elváltál, vagy mi van?
Hát csak dadogott a király, nem akarta megmondani. Akkor azt mondja a lány:
– No, felséges királyom, ha nem tudod, hogy ki a feleséged, majd én megmutatom.
Akkor levette a kendőt a lány a fejéről, a két fiú pedig a süveget. Hát mit látnak? A vállára hullott a gyönyörűséges szép aranyhaja mind a háromnak.
Mikor a királyné ezt meglátta, egy nagyot visított. De már össze is esett a királyné is, meg a király is.
Akkor odaugrott a lány. Megmosta a királynét is, meg a királyt is az élet vízével úgy, hogy egészen megfiatalodtak. Akkor elmondták a királynak, hogy ők hogy kerültek a halászhoz, mi történt a királyi palotában.
Akkor a király előbb bocsánatot kért a feleségétől, a felesége pedig megbocsátott neki. A királyné két gonosz testvérét a király elűzte az udvarból, a három testvér pedig ott maradt a királyi udvarban. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Elmondta: Pápai Istvánné 1966-ban