Fehér Zoltán (szerk.): Az ördögnek adott lányok.

(Bátyai népmesék).

Európa Kiadó,

Népek meséi sorozat,

Budapest,

1987. 85-89. o.

AZ ARANYHAJÚ IKREK

Egyszer vót egy embernek három lánya. Az a három lány kimönt kapálni. Kapálnak, kapálnak, de arra mén egy hintó. De olyan szép legény a hintóba, hogy mind a három beleszeretett a legénybe. Nohát az egyik azt mondja, a legidősebbik:

– Ó – azt mondja ha az én férjem vóna, én – azt mondja – minden nap a talpát csókolgatnám!

A másik megin azt mondja:

– Ha az én férjem vóna, én a hajammal söpörném előtte a csapást!

Hát a harmadik aszongya:

– Ha az én férjem vóna, akkor én aranyhajú gyerekeket szülnék neki!

Ezt akkor meghallotta. De az egy királyfi vót. Akkó odahítta a lányokat az útra.

– No – azt mondja – mit beszélgettetök?

– Hát – azt mondja –, á, semmit.

– De hát mégis muszáj megmondani.

– Nem mondunk semmit. Mink csak beszélgettünk.

– De muszáj megmondani, mer ha nem, én lelőlek benneteket. De a legidősebbiknek muszáj legelőször megmondani.

– Hát – aszongya –, ha az én férjem vóna, akkor én mindig a talpát csókolgatnám.

A másik megin:

– Ha az én férjem vóna, én a hajammal söpörném a csapást maga előtt.

A harmadik aszongya:

– Ha az én férjem vóna, akkó – aszongya – aranyhajú gyerekeket szülnék.

– Hát ha te aranyhajú gyerekeket szülné neköm, akkó gyere, te löszöl az én feleségem.

Hát elvitte. De annak a királynak egy vasorrú bába vót az anyja. Boszorkány. Boszorkány vót. Oszt akkó hát megesküdtek. Hát éltek egy darabig, de kitört a háború, a királynak muszáj vót háborúba menni. A király elmönt háborúba, az asszonyka megin hát itthun maradt. És mindig írt az anyjának is levelet, meg a feleséginek. Hogy van a felesége?

Hát egyször möglöttek a gyerökök. De mind a kettő. Egyik vót kisfiú, másik vót kislány, de mind a kettő aranyhajú. Aranyhajú gyerekeket szült a felesége. De hát a boszorkány, az öregasszony írt ám a fiának, hogy hát a felesége nem ám aranyhajú gyerekeket szült, hanem két kutyát. Ikrek vótak. Két kutyát szült.

Azt mondta akkor a király – írt az anyjának levelet –, hát akkor tüntesse el a kutyákat is, meg az asszonyt is. Hát nehogy szégyent valljanak vele, ha mék haza.

Hát akkor az öregasszony mit csinál, mit nem, a gyerekeket mingyá elásta a házuk előtt, a küszöb előtt, a két szélin. Aztán megin az asszonyt megin befalazta a falba. Az egyik hóna alá tette az egyik kölökkutyát, csöcsöt adott a kutyának a szájába, a másik kutyát megin a másik hóna alá, megin a másik csöcsöt a szájába. Úgy, hogy a kutyák sziták az asszonynak a tejit, hát utoljára a vért is.

Hát elgyütt közbe a király haza, de mikor az öregasszony oda elásta a gyerekeket, mingyá arany jegenyefa nyílt ki ottan, ahun elásta az asszony a gyerekeket. Olyan szép fák vótak! Aranyfák!

Hát a király aszongya:

– Ezekbül kő két ágyakat csinálni.

Hát jó van, majd hát. De az asszony mindönnap szokta levágni, úgy mingyá nagyra nőttek.

Együtt a király haza.

– Mama, csinátassunk ezekbül a fákbul ágyakat!

Oszt akkó ágyakat csinátak. Az egyikbe aludt a király, a másikba aludt az öregasszony. Aztán aludtak. Egyszer az ágyak elkezdtek beszéni. Elkezdte a lány mondani, aszongya:

– Öcsém – aszongya –, nehéz-e neköd?

Aszongya:

– Neköm nem nehéz, mer rajtam alszik az apukám. Hát neköd nehéz-e?

– Neköm nehéz, nagyon nehéz, mer rajtam alszik a boszorkány.

Másnap mondja a királynak a boszorkány, hogy ezeket az ágyakat össze kell vagdosni, mer ezek az ágyak beszélgetnek.

– Nem, mama, majd én meghallgatom.

De megin úgy aludtak. Megin beszélgettek az ágyak, mer a király nem bírta hallani, mer a boszorkány álmot adott rá, hogy ne bírja hallani, amit az ágyak beszélgettek. Nohát akkor másnap:

– Ezeket az ágyakat el kell égetni!

Hát úgy is vót. Összedarabolták. És a szolgának mondták, hogy úgy égesse el, hogy egy szikra se menjen a kéményen ki. Hát úgy is vót. Fűtött a szógáló, fűtött. Legutoljára beteszi a fát a kemencébe, hát két szikra kiszát a kéményen körösztű.

Mikor kimönt a boszorkány, hát két szép bárány, aranyszőrű, vót az udvaron. Oszt akkor mondta a fiának:

– Jaj, édes fiam, nagyon beteg vagyok. Mög is halok. De azoknak a báránkáknak a husábul ha önnék, talán mög is gyógyulnék.

Akkor a király mondta:

– Ugyan, mama, hát olyan szép báránka! Hát – aszongya – az dísznek jó vóna.

– Jaj, de én nagyon beteg vagyok.

Hát a fia képes vót, hogy levágja mind a két bárányt, hogy az anyja hagy egyen. Úgy is vót. Főztek neki. Övött. Oszt akkó:

– No, má nem is vagyok beteg.

No, akkor persze a bundájuk arany vót, véres vót, ahogy levágták. Akkó mondták a szolgálónak, hogy menjen ki a vízre, és mossa le szépre, hogy ne legyen véres. Majd a király valamit varrat magának. De a boszorkány megolvasta mindegyik szálat. De úgy mondta a szolgálónak, hogy egy szál ne hiányozzon a bundábul. No, hát akkor úgy is vót.

Akkó mosta, mosta. Szépen kimosta. No, elindut má haza, nem hiányzott egy szál se. Mikó mén, hát még tisztább a víz.

– Ó – aszongya –, milyen szép tiszta víz, megin – aszongya – én kimosom, hogy még tisztább legyen.

Akkó ott két szál leszakadott, azt elment a vízbe. Jaj, a szolgálólány sírva ment haza. Azt akkó sír, sír. Hát ment arra egy ember. Azt mondja:

– Édes lányom, miért sírsz?

– Hogyne sírnék, mikó két aranyszőrű bárányt levágtak, és most a királynak az anyja mondta, hogy menjek lemosni, de hát megolvasta a szálakat, de most két szál leszakadt, és elment a vízbe, most kettővel kevesebb.

Az kifordította a sapkáját. A sapkájába éppen aranyszál vót. Leszakította, odaragasztotta. Elvitte. Hát elment haza. Nohát az öreg boszorkánynak odadta. Megolvasta:

– Jó van, lányom, nincs semmi baj. No, hála Istennek, nem lesz má semmi baj! – a boszorkány azt mondta.

De a király elment arra vadászni. Vadász arra, a víz mellett mén, látja, hogy két gyerek meztelen, de aranyhajú, ott játszanak. Oszt elkezdett nekik kiabálni, de a két gyerek beleugrott a vízbe.

– Jaj – aszongya –, ezek a gyerekek megfulladnak!

De hát nem gyüttek föl, a víz alatt vótak.

No, hát másnap megin arra ment a király. Hát megin látja azokat a gyerekeket, hogy ott játszanak. Oszt akkor kiabálta nekik:

– Ne menjetek a vízbe, mer lelőlek benneteket! Hanem maradjatok ott, és mondjátok meg, hogy kicsodák vagytok!

Oszt akkor visszaszóltak:

– Apuka, készítsé egy férfiruhácskát meg egy női ruhácskát. Azt tedd ide a partra, azt mi fölőtözünk, azt akkor megmondjuk, hogy kicsodák vagyunk.

Aztán akkor elment haza, és mingyá szabóval varratott ruhát, férfiruhácskát meg női ruhácskát. Azt elvitte, és odatette a parthoz. Ő megin elbújt a fűzfa mögé. Hát kigyüttek a gyerekek. Fölőtöztek.

– Nohát – aszongya –, apuka, most gyühetsz!

Hát odament. Akkó mondták a gyerekek:

– Maga a mi apukánk. A mi anyukánk minket szült, aranyhajú gyerekeket. De az anyukája az boszorkány, az levágta nekünk a nyakunkat, azt eltemetett a küszöb alá. Azt ott mindennap aranyfa nyőlt, mind a kettőnknek a szivibül. Azt akkor a boszorkány azt mondta, hogy ágyakat kell csinálni. Oszt megcsináltatták az ágyakat, aztán akkor az egyiken aludt, a másikon megin édesapuka. Azt akkor beszélgettünk, meghallotta a boszorkány. Azt akkor elégettek. Két szikra kiment a kéményen, akkor megin lettünk két aranyhajú bárány. Hát akkor a boszorkány megbetegedett, azt mondta, hogy hát le kő vágni, mer ű nagyon beteg. Levágtak minket, oszt megfőztek a boszorkánynak. Oszt akkor a szolgáló ment mosni vízre azt a bundát, oszt akkor kettő leszakadt, oszt akkor mink vagyunk azok az aranyhajú gyerekek.

Akkor odatette maga mellé a hintóba, oszt elvitték haza. Akkor mondták mingyá, hogy hun van befalazva az anyukájuk. Mikó kifalazták, hát ujan nagy kutyák vótak, hogy hát anyukájuknak a vérit szíták.

A boszorkányt megin megfogták, és a lónak a farkára kötötték, amelyik még sose vót ki az istállóbul, azt a farkára kötötték, oszt akkor elengedték a lovat. Most is szalad a ló vele, ha meg nem döglött. Vége.