GAAL GYÖRGY
MAGYAR NÉPMESE-
GYŰJTEMÉNYE.

KIADTÁK

KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.

ELSŐ KÖTET.

PESTEN,

PFEIFER FERDINÁND SAJÁTJA,
DCCC. LVII.

X. JANKALOVICS.

Egyszer volt egy királyi város, és abban a királyi városban volt egy szép királyfi, és annak volt egy hiteles inasa. És kiment a királyfi az inasával sétálni a kenderes kertek alá, és ott három testvérleány kendert nőtt, és a legnagyobbik azt mondá: ha őtet a királyfi elvenné feleségűl, hát ő egy szál kenderből csinálna annyi fejérruhát, hogy az egész ármádia megérné vele három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy egy szem búzából csinálna annyi kenyeret, hogy az ármádia megérné vele négy esztendeig; a harmadik pedig azt mondá, hogy ha őt a királyfi elvenné, tehát szülne két aranyhajú magzatot. És ezeket az inas mind hallotta, s mondá a királyfinak, mivelhogy oly hiteles inasa volt: Felséges királyfi, egy újságot hallottam a sétálásunk között, hogy azon három leány közűl, ki a kendert nőtte, meglátván felségedet, azt mondta a legidősb: ha engem a királyfi elvenne feleségül, egy szál kenderből csinálnék annyi fejérruhát, hogy az egész ármádiának elegendő lenne három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy ő sütne egy szem búzából annyi kenyeret, hogy az ármádiának elegendő lenne négy esztendeig; a legkissebb pedig azt mondá, ha őt elvenné feleségének, tehát ő szülne két aranyhajú magzatot. – Ez mind jó volna, kedves szolgám, feleli a királyfi; de mégis legjobban tetszik nekem az, ki a két aranyhajú magzatot szülné. – Már most pedig azon volt a királyfi, mennél hamarább megláthassa az ő jövendőbeli mátkáját; befogatott a hintóba s elhozatá, és elvette feleségének, félesztendeig volt vele, s következett, hogy háborút kelle tartania más fejdelemmel s el kelle mennie. Tehát lakott az udvarában egy banya, arra bízta feleségét, hogy reá legnagyobb gondot viselne. Mikor a királyfi távol vala, következett a királyné gyermekszülése, és mikor megszülte a két aranyhajú gyermeket, a vén banya mindjárt egy elkészített ládába tette s a tengerre ereszté, a királyné alá pedig két kopókölyköt teve. Nem vette észre a királyné hogy magzataival mit csináltak, mivel nagy fájdalmak között magán kivűl volt. Mi okból cselekedte ezt a vén banya? abból, hogy volt neki egy hajadon leánya, tehát azt akarta volna a királynak feleségűl adni. Itten a királyné a két kopót mint saját gyermekeit neveli; az udvari tanácsnok megírta a királynak, mily magzatokat hozott a világra az ő felesége. Hagyjuk a királyt a sok bú között.

A ládába tétetett két gyermek megy a tengeren; a partján lakozó molnár minden pénteken és szombaton halásztatott a szegények számára; e tájban pénteken és szombaton egész délig halásztatott, és semmit sem foghatott; délután kiveté a hállóját, hát mindjárt a kis láda belé akadt. Mihelyt érzi hogy valami volna hállójába, azonnak kihúzta, s látta benne a ládát; ennek igen megörűlt s hazavitte a feleségének s felbontá; hát benne találja a két aranyhajú gyermeket, kik arany almával játszodoztak akkor is. A molnár mindjárt dajkát fogadott nekik; az egyik, gyermek volt, a másik leány; amaz többet nőtt egy holnap alatt, mint más gyermek esztendő alatt. Annakutána hogy a gyermekek felkaptak, iskolába jártatta őket a molnár, s mikor már jól kitanúlt mind a gyermek mind a leány, a molnárné a leánykát kifogta az iskolából, mivel annak nagyobb tudományra szüksége nincs, hanem a gyermek folytassa tovább is az iskolát. Mivelhogy a leánykát már most a molnárnénak mintegy segítségül odahaza tarták, elküldé a kútra korsóval vízért; alig tett néhány lépést, eltöri a korsót. A szép kis leányka nagy sírással visszajő, kérdezi az anyamolnárné, mert azt vélte anyjának, oly sírva látván, s vigasztalá: ne sírj, leányom, vedd azt a másik korsót s menj el vízért. Elmegy ismét, és mikor már megtöltött korsóval visszatért volna, amint a pitvarajtót be akarná csukni, akkor üti az ajtóhoz, és ime megint eltöri a korsót. Itten mondá a molnárné: már bizony ha magam lánya volnál, ennyi tett vigyázatlanságodért megbüntettelek volna. A leányka jól hallá s ujra igen elszomorodott, hogy nem tudná ki az apja s kicsoda anyja. A gyermek haza jön az iskolából, mindjárt előbeszéli magok között a leányka a testvérének, hogyan járt a korsóval s mit mondott anyjok, hogy ha saját magzata volna, azon tett kárért már megbüntette volna. Igy tehát mind a két gyermek átlátta a molnárné beszédéből, hogy ők nem lennének az ő magzatai, eltökélték tehát magokban, hogy minél elébb el fognak innen menni s addig bujdosni, míg csak az ő igaz atyjokra s anyjokra reá nem találnak. Itten a két gyermek harmadnap mondja a molnárnak és molnárnénak, hogy elmennek, mivel fel akarják keresni szüleiket. A két öreg sír és eleget marasztá, de mind haszontalan, minthogy nem volt mást tenni, erővel nem tartóztathatta, hanem útnak eresztette őket három pogácsával és három márjással.

Mentek ők az úton, s előltaláltak egy öreg koldúst; ez kérte, hogy a mivel az isten megáldotta őket, azzal segítenék. A leányka mondja: adjunk ennek az öregnek egy pogácsát, és egy márjást. És igy elmentek tovább. Alig mennek, ismét elejekbe akadt egy öreg koldús, s kérte hogy a mivel őket az isten megáldotta, azzal segítenék. A leányka ismét mondá hogy adjanak neki egy pogácsát és egy márjást. Már most csak egy pogácsa és egy márjás maradt. Mennek ismét tovább, alig hogy mennek kétszáz lépést, elejekbe akad a harmadik koldús, s hasonlóképen kéri, hogy a mivel őket megáldotta az isten, azzal segítenék. Itten a leány megint mondja: adjuk neki még azt a pogácsát és azt a márjást. Igy már minden eleség és pénz nélkül maradt a két gyermek. Folytatják tovább is az útjokat; egyszer megéhezik a leányka és mond: bátyám ehetném, nézd a tarisznyát, ha, volna benne egy kis kenyérmorzsa, azt is jóízűen megenném. Megtekinti a gyermek, a tarisznyát s benne látja mind a három pogácsát és a három márjást; leültek tehát a fa alá s kenyereztek. Itten jön hozzájok két öreg ember s kérdezi őket, hogy mi járatban volnának; mondják, hogy atyjokat s anyjokat keresnék. Felele nekik a két öreg: fiaim, jót tettetek három koldussal, annak jutalmát veenditek s reá akadtok szüléitekre. Ekkor az egyik öreg elkiáltja magát: Jankalovics jer elé! Jankalovics mindjárt ott termett, s mondá neki az öreg ember: no Jankalovics, e két gyermekkel ismertesd meg az atyját és anyját, két lélekért. Erre Jankalovics keresztül fordúlt a fején s lett belőle egy szép paripa, s mond a királyfinak: királyfi, ülj reám mind húgostól, s szólj, úgy vigyelek-e mint a szél vagy pedig mint a gondolat? Csak azon vette észre magát a királyfi, mikor a város alá vitte, ahol király atyja lakott.

A királynét pedig, mihelyt a király a háborúból megjött, meg nem öleté, hanem egy bivalbőrbe varratta s a templom elébe tétette oly parancsolat alatt, hogy minden bemenő a templomba a királynéra fújná az orrát és reá köpne; s napjában csak egyszer kapott eledelt. Igy nyomorgott a szegény királyné, a vén banyának a leánya pedig lett a királyné.

Azon említett város alatt, ahová vitte őket Jankalovics, sátort húztak, s mondta nekik Jankalovics: tudjátok-e mit? ma háromszor mennek a templomba; mikor ti beléptek, ne cselekedjétek amit a többiek, mert ott a templom előtt van egy asszony bivalbőrbe bevarrva, s mindenki leköpi a király parancsolatjából, de ti ne tegyétek, hanem jól vigyázzatok magatokra hogy ne aredáljanak, s mielőtt a pap elvégezne a misét, jőjetek ki, mert máskép a király megaredáltat benneteket.

A király mindjárt, mihelyt meglátta, csodálta ennek a két gyermeknek szépségét, s szemmel tartá, hogy parancsolatját nem teljesíték; de ők nem várták el a mise végezetét, s mielőtt a király észrevette volna, már akkor eltávoztak s kimentek a Jankalovicshoz. Mond ez nekik: No még tizenegy órakor elmentek a templomba, de most még annyi időt se késsetek, mert a király még patrolokat is állíttat, hogy kézre keríthessen benneteket.

Ők tehát tizenegy órakor mennek ismét a templomba, és a király mindjárt szembe vette őket, mihelyt a templomba léptek, s kivált azért, hogy azon személyt, ki a templom előtt bivalbőrbe varrva kitéve volt, meg nem köpék. Ben vannak tehát a templomban, áll a mise; de ők, amint megparancsolta Jankalovics, még annyi ideig sem maradtak ben mint először, tehát a király ismét nem végezhette el föltett szándékát, megint nem foghatta meg őket. Mikor harmadszor kellene megint menni a templomba, megmondá nekik Jankalovics: már most megaredál benneteket, mert nem fog bemenni a templomba, hanem katonákkal vár be titeket a templomajtóban; hanem azért meg ne ijedjetek, s ha kérdezi miért nem tartjátok meg a királyi parancsolatot, feleljétek, hogy ti mint idegenek nem tudjátok a parancsolatot és szokást; és ha vacsorára hivand magához a király, azt feleljétek neki, hogy nem vagytok érdemesek e tisztességre. Ugy is lett. Mivel a királynak igen nagyon megtetszett a két gyermek, mondá nekik, hogy szívesen várná vacsorára, tehát ne vessék meg udvarát. A két gyermek ajánlkozott hogy elmegy, de vacsora előtt még kimentek Jankalovicshoz, s ez mondá nekik: ugy-e hogy megaredáltatott s meghítt benneteket vacsorára a király? Menjetek el, és majd mikor a vacsora fölött beszélget veletek s igérni fog mindent, de ti ne kérjetek egyebet csak annyi helyet, mennyit inastok egy fertályóra alatt cigánykerékkel körülkerül. Ugy lett. Erre a király azt igérte hogy nem amennyit egy fertályóra alatt hanem a mennyit három nap alatt körül kerül cigánykerékkel, ad nekik. A két gyermek vacsora után visszament Jankalovicshoz, s kérdi tőlök Jankalovics: megigérte-e a király? – Meg, és nem csak annyit, hanem a mennyit harmadnapig be tudsz hányni cigánykerékkel. A király alig várta hogy az éjszaka felviradjon, hogy annak a két szép gyermeknek tett igéretét beteljesítse, s felviradtkor feleségestől anyósostól a gyermekek sátorához ment. Kiált a királyfi: Jankalovics, jer elő. Jankalovics mindjárt ott termett, s parancsolja neki, a királyfi: no amennyit eltehetsz egy fertályóra alatt. És akkor neki indúlt Jankalovics, s háromszáz kilencven kilenc mérföldet hányt be a kitűzött idő alatt. Akkor esett le a vén banyának s a leányának az álla, mikor meglátta Jankalovicsnak az ő nagy próbáját, s mondá leányának: az eszi meg a te fejedet és az enyémet is, kinek helyt adtál a határodon; hanem vagy dicsértél meg vagy nem valaha valakit, de dicsérd meg ezt a két gyermeket, és mondd, hogy nem láttál soha ily gyönyörű szép két gyermeket mint ők, és ily szép sík földet mint amilyent a királytól kaptak, hanem van a forró tengerek között egy szép aranyvár: hogyha azt a szép aranyvárat erre a szép sík földre tehetnék, akkor lenne még szép.

Azután pedig hogy a király feleségestől anyósostól elment, kérdi Jankalovics a királyfitól: mit beszélt neki az a vén banya? – Azt mondá, hogy van a forró tengerek közt egy aranyvár, hogyha azt e sík földre tehetnénk, akkor lenne még gyönyörű ez a szép sík föld mit a királytól kaptunk. – Feleli Jankalovics: legkissebb az aranyvárat ide hozni; s alig várja már az estvét, s mikor az estveli hajnal múlt elfelé, keresztül bukott a fején, lett belőle egy paripa, és mondja a királyfinak: ülj reám, királyfi! és mikor a királyfi gondolta hogy vajmi keveset haladtak még, hát már akkor az aranyvárnál voltak, és Jankalovics neki ment az aranyvárnak s mindjárt öszvekapta s takarodott arra a sík földre, és mindjárt kiállítá az aranyvárat, úgy amint a forró tengerek közt állott, és az egész városnak nagy világosságot adott. Észbevette azt a vén banya s mondá a leányának: az eszi meg a te fejedet meg az enyémet is, mert elhozta Jankalovics az aranyvárat, mit tizenkét sárkány őrizett. Így tehát a vén banya ezuttal el nem veszthetvén a királyfit, pakolt mindjárt a leányával s a királylyal a gyermekekhez, és mikor oda értek, mondá: sohasem láttam még ily két szép gyermeket és ily szép aranyvárat ily szép sík földön; de – folytatá – van még a veres tengerek között egy aranysátor, hogyha még azt az aranysátort ez arany rezidencia eleibe tehetné, még sokkal szebb lenne mint most. Ezt a sátort pedig huszonnégy sárkány őrizte, mert a vén banya csak azon volt, hogy Jankalovicsot a királyfival elveszíthesse.

Miután a vén banya a királylyal és leányával haza ment, kérdi Jankalovics a királyfitól, mit mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, Jankalovics, hanem hogy a veres tengerek között van egy aranysátor, hogyha még azt az aranyvár eleibe tehetnénk, tehát akkor lenne még szép. – Mond Jankalovics: Legkissebb az. Mihelyt az estveli hajnal múlik elfelé, Jankalovics keresztűl bukik a fején s lett belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. Még azt gondolta a királyfi hogy még jó meg sem indúltak, mikor már a veres tengerek közt, az aranysátornál voltak. De Jankalovicsnak nem lehetett az aranysátorhoz közel menni, hanem a királyfit küldötte csak: az aranyláncokat vagdald el, mondá neki, ne gondolj az oszlopokkal, hanem kapd öszve a sátort s takarodj vele. Amint kijött a királyfi a sátorral, felült tüstént lovára, s ment az aranyvár felé. Mihelyt oda ért, már akkor a huszonnégy aranyágas ott várta; mindjárt kihúzta tehát az aranysátort, s az még nagyobb világosságot tett mint az aranyvár magában.

A vén banya mivelhogy nyughatatlan volt s mindig azon törte a fejét, mi móddal veszíthetné el a királyfit Jankalovicscsal együtt: mindjárt észrevette mihelyt kihúzta a királyfi az aranysátort; mondja tehát leányának: kelj föl, mert elhozta Jankalovics az aranysátort, hanem vagy dicsértél meg valaha valakit vagy nem, de megdicsérd ám ezt a két gyermeket. Azzal kiment leányostól és vőstől, s mondá a leány: sohasem láttam ily szép két gyermeket, s ily szép aranyvárat aranysátorostól. Mondá a vén banya: van még a jeges tengerek között egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozatnák, még százszor szebb lenne mint most. Ezek után elment vőstől és leányostól a városba. Monda Jankalovics: mit mondott, királyfi, a vén banya? – Nem egyebet, hanem hogy a jeges tengerek közt van egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozhatnánk, akkor még százszor szebb lenne az aranyvár. – – Felele Jankalovics: az legkissebb. Mikor tehát elmulik az esthajnal, Jankalovics keresztűl bukik a fején és lesz belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. És mikor a királyfi nem is remélte, már akkor a jeges tengerek között voltak az aranyhíd mellett, mit harminchat sárkány őrizett. Mondá neki Jankalovics: királyfi, szedd öszve a hidat, és jőj el vele. És minél hamarább felült a lovára, és minél hamarább az aranyvárhoz sietett, és minél hamarább igyekezett az aranyhidat az aranysátor eleibe kihúzni.

De a vén banya viradtát sem várja, kinéz az ablakon, hát látja hogy Jankalovics elhozta az aranyhidat; és mondja a leányának: Kelj fel, leányom, az eszi meg a te fejedet és az enyémet, kinek helyt adál a határodon, mert elhozta Jankalovics az aranyhidat; hanem vagy dicsértél meg valakit vagy nem, ezt a két gyermeket megdicsérd. És kimennek megint, s mondá a vén banya: soha sem láttam ily szép két magzatot ily aranyhajjal, és ily aranyvárat aranysátorral és híddal; hanem van a zöld királynak huszonnégy aranyalmafája, ha még azt a huszonnégy fát ide a híd eleibe tehetnénk, ó mely sokkal szebb volna. Ezek után elmegy ismét vissza vőstől, leányostól a városba. Kérdi mindjárt Jankalovics, mit mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, hanem a zöld királynak van huszonnégy aranyalmafája, hogyha azt a huszonnégy fát ide a híd eleibe lehetne tenni, mennyivel díszesebb lenne. – Mondja Jankalovics: az csekély dolog. Alig várja, hogy múljék el az estveli hajnal, keresztül bukik a fején, s lett belőle egy ló, s mond a királyfinak: ülj reám. Azt gondolta a királyfi, hogy még nem igen haladtak, és már akkor az aranyalmafáknál voltak. Mindegyik alatt külön-külön két-két sárkány, huszonnégy fejű, volt: de Jankalovics álomszellőt fújt reájok, s mind elaludtak, akkor neki ment Jankalovics az aranyalmafáknak, mind a huszonnégyet fölszedte, azzal visszafordúlt és az aranyhíd eleibe rakta sorjában.

Itten a vén banya az egész éjtszakát virasztotta, örömmel látta volna Jankalovicsnak és a királyfinak vesztét, s látja hogy a huszonnégy almafa az aranyhíd előtt volna. Monda: kelj fel, leányom, az eszi meg a te fejedet és enyémet, kinek helyt adtál határodban, mert elhozta Jankalovics a huszonnégy aranyalmafát. Hanem vagy dicsértél meg valaha valakit vagy sem, de ezt a két szép gyermeket újra megdicsérd. Kimegy reggel a vén banya vőstől és leányostól együtt, és mondja: sohasem láttam életemben ily szép aranyhajú gyermekeket, ily szép aranyvárat aranysátorral, aranyhíddal és ily szép huszonnégy aranyalmafákkal; de még van a fekete tengerek között egy muzsikafa, ha még azt ide hozhatná, hát még százszorta különb volna. Elment a vén banya a városba; most már, gondolta, minden bizonynyal vége mind Jankalovicsnak mind pedig a királyfinak. Itten kérdi Jankalovics, mit mondott a királyfinak a vén banya? Hogy a fekete tengerek között van egy muzsikafa, ha még azon fából hozhatnánk egy ágat, akkor lenne igen szép a mi várunk. Mondja Jankalovics: mindent megtettünk, de azt, nem tudom, hogy fogjuk megtenni. Alig várja Jankalovics hogy az estveli hajnal elmúljék, keresztül fordúl a fején s lett belőle egy szép paripa, s mondja a királyfinak: ülj reám, királyfi. És mennek mendegélnek igen nagy darab földet, és mikor már a Világ-vámjától három mérföldre voltak, azt mondja neki: királyfi, szállj le most rólam. Akkor leszállt a királyfi, s Jankalovics a földhöz vágja magát s lett belőle egy mákszem, mit az ő parancsolatára, a királyfi a zsebébe tett. És monda Jankalovics: no, királyfi, vagy dicsértél meg valaha valakit, vagy nem, de megdicsérd a Világ-vámját. Elérkeznek a Világ-vámjához, mert a királyfi úgy ment mint a gondolat, s köszönti: adjon isten szerencsés jó estvét, édes öreg apám uram. – És az öreg fogadván: adjon az isten teneked is, édes fiam. – Mond a királyfi: sohasem láttam ily szép vén embert mint kend, édes öreg apám Világ-vámja. – Felele a Világ-vámja: én is már háromszáz kilencven kilenc esztendeje mióta Világ-vámja vagyok, sok szép ífju keresztűl ment rajtam, hanem még én sem láttam ily szép ífjat, mint te vagy, kedves fiam. No ne félj semmit, te szerencsés leszesz járásodban, miben igyekszel.

S azzal megindúl a királyfi; mikor már három mérföldet ment túl a Világ-vámján, akkor kiugrik Jankalovics a zsebéből és mondja; no jó szerencséd hogy úgy tudtál a Világ-vámjának kedvére beszélni, mert ha megtudta volna hogy én zsebedben vagyok, oly apróra őröl mint a máknak kilenced része. Mert a Világ-vámjának oly fogai voltak mint egy szántó vas, és azon kellett keresztűl menni. Ekkor Jankalovicsból megint ló válott és felűlt reá a királyfi és megindúltak; megint mentek jó darab földet, annyira hogy a fekete tengert elérték, hol a Jankalovics bátyja volt a tengeren. Beköszön a bátyjának: jó szerencsével, bátya. – Hozott a szerencse, öcsém; mert háromszáz kilencven kilenc esztendeje hogy egymást nem láttuk, mivel a Világ-vámjától nem tudtuk megkeresni egymást. Hanem, öcsém, mondd meg, mi járatban vagy s mi okon jöttél hozzám? – Felel Jankalovics: nem egyébért, bátyám, hanem vagy tettél valaha jót vagy nem, tehát most tégy. – Ami telik tőlem, öcsém, éretted mindent. – Nem egyebet, bátyám, hanem hozz nekem a muzsikafából egy darabot, mert én igen elfáradtam. – A Jankalovics bátyja belé űlt a ladikba a fekete tengeren, és úgy meglökte a ladikot az innenső végén, hogy a túlsó részén hat mérföldet csúszott a szárazon, s azzal ment a muzsikafához, leszakít róla egy galyat, s azzal megindúl a ladikja felé. Mikor a galyat belé teszi a ladikba s maga is belé ült, meglöki az evedzőjével ugy, hogy még az innenső részén tizennyolc mérföldet csúszott a szárazon, mivelhogy úgy megijedett. Mert azon egy galy után 68 sárkány rohant. Jó szerencséd, Jankalovics, hogy a tengernek innenső részén meg nem kaptalak, mert sohasem őrölted volna meg senki szerencséjét, mint eddigelé, ordítá utána a sárkány. Akkor megy Jankalovics az öcscséhez, felkölti és mondja: jó szerencsét kívánok az útra, isten hirével már elmehetsz. Jankalovics akkor lóvá vált, és a királyfi reá ült, s útnak indúltak a Világ-vámja felé. Mikor három mérföldnyire voltak tőle, mondja Jankalovics a királyfinak: szállj le rólam, királyfi, mert nekem már nem lehet tovább menni. S leszállt a királyfi, Jankalovics pedig egy mákszemmé vált megint s mondja a királyfinak: vagy dicsérd meg a Világ-vámját vagy nem, de most megdicsérd, mert ha megtudja hogy nálad vagyok, úgy megőröl bennünket mint egy máknak kilenced része. Közeledvén a királyfi a muzsikafával a Világ-vámjához, így szól: adjon isten szerencsés jó reggelt, édes öreg apám; bejártam jobb részét a világnak, és sohasem láttam oly szép vén embert mint maga, öreg apám Világ-vámja. – Felel a Világ-vámja nem tudom, fiam, csúfságból mondod-e vagy nem, mert ha tudnám hogy csúfságból teszed, úgy megőrölnélek mint egy máknak kilenced része. – Mondja a királyfi: nem biz én, öreg apám, mert én nem szoktam csúfolódni hanem igazán beszélni. – S mond a Világ-vámja: Isten hírével elmehetsz, fiam. – Még három mérföldet ment a királyfi gyalog túl a Világ-vámján, akkor kiugrik zsebéből Jankalovics s lóvá válik, és a királyfi felült reá, és mondja a királyfinak: nézz hátra, királyfi és mondd; sohasem láttam oly csúnya vén embert mint te vagy Világ-vámja. És erre a Világ-vámja azt kiáltja: no jó szerencséd, Jankalovics, hogy nem tudtam hogy a királyfinál voltál, mert majd megtanitottalak volna! s azzal mérgében a földhöz vágja magát, és csak a nagy szélvész támadott belőle, és azóta nincs Világ-vámja hogy Jankalovics megcsúfolta. Ezzel útnak indúltak a muzsikafával, s elérték az aranyvárat; mind az egész város fölébredett a fa zengésére. S akkor Jankalovics mind a négy szegletére az aranyvárnak, s mind a huszonnégy almafára egy-egy galyat tett a muzsikafából, kinek zengésétől még a szózat sem hallatszott az aranyvár körül.

De a vén banya már akkor nem hogy alhatott volna, de bújában sehol helyét nem találta, s mondja a leányának: az eszi meg a te fejedet és az enyémet, kinek helyt adál határodon, mert elhozta Jankalovics a muzsikafát: De vagy dicsértél meg valaha valakit vagy sohasem, azt a királyfit dicsérd meg. Kimennek mindhárman a királyfi tiszteletére, és mondja a vén banya: no sohasem láttam ily szép két aranyhajú gyermeket, ily aranyvárat, aranysátorral, s aranyhidat aranyalma és muzsikafákkal. S mondá Jankalovics, hogy a királyfi invitálná a királyt minden udvari cselédestől magához ebédre. S mond a királyfi Jankalovicsnak, mikor már a király elment: de mit adunk a vendégnek, mikor üres a konyha? Feleli Jankalovics: ne búsúlj rajta; csak azon légy hogy eljőjön a király minden udvari cselédestől. S azzal mindjárt öszveüt háromszáz kilencven kilenc karszéket a vendégek alá, s fordúl a királyhoz, hogy jönne minden udvari cselédestől, mert már minden készen van, s azzal visszatért a várba; utána ment a király egész udvarával. Mikor bejöttek az ebédlő szobába, Jankalovics mindenkit rangja szerint ültet az asztalhoz, s beülteti mind a karszéket; csupán egy maradt üresen; s mondja a királynak Jankalovics: még egy cseléd hibázik, s lehet hogy a legkedvesebb. Itten a királyfi mindösszenézi ki hibáznék az ő legkedvesebb cselédei közűl, s mond: nem tudhatom, ki lehetne az. – Felel Jankalovics: még az is a felséged cseléde, aki bivalbőrbe varrva van a templom eleibe ország csúfjának kitéve; s azt is ide kell hozni. Mindjárt akart érette menni a vén banya; ki miatt a szegény királyné szenvedett, de Jankalovics nem engedé; nem lehet, ugymond, hogy vendég menjen érette, mert én azért vagyok mint cseléd. Elment tehát a királynéhoz a templom elibe, s úgy szét metélte róla a bivalbőrt, hogy még a madár sem rakhatott volna fészket, akkor ölébe vette a királynét s bevitte az aranyvárba, s mivelhogy a király mellett levő székbe senki sem ülhetett – mert ha belé ült a vén banyának a leánya, ki mint királyné volt, tehát a székből mindjárt kivettetett – abba tette tehát a bivalbőrbe bevarrott királynét.

Mikor a vendégek mind ben voltak, hogy egysem hibázott, bemegy Jankalovics a konyhájába s megrúgja, kiugrik belőle huszonnégy szakács és a fáinabb-nál fáinabb ételek s italok készűltek a konyhán. Hordják az ételt befelé az inasok, és a vendégek vígadnak; mikor már ebéd után jó kedvök volt s egyről másról beszélgettek, bezzeg főzte ám Jankalovics a taplót, mert mindig a banya felé forgatta a vizes lepedőt. – Mikor már kibeszélte mindenik magát, Jankalovicsra, mint utolsóra került a beszéd. A többi közt volt egy királyfi, a ki elvett egy hajadonleányt, – igy kezdi beszédét, – a ki megszülvén, két aranyhajú gyermeket hozott a világra; de mivelhogy a király a két gyermek születése napján nem volt oda haza, mert ellenségre kellett az ármádiával mennie, hitvesét egy vén banyára bízta. Mikor a királyné a két aranyhajú gyermeket megszülé, az a tűz alá való vén banya a két gyermeket elrejté tőle, egy kis ládába tétette, s a tenger vizére ereszté és a királyné alá két kopókölyköt tett. Mikor a király hazaérkezvén az ellenségtől, az ajtót benyitja hitveséhez, hát már a két kopó erősen megtámadta, min ő igen elszomorodott s hitvesét, méltatlan büntetéssel, bivalbőrbe varratá, s a templom eleibe kitéteté. – Mond a király: abban igazságod van, fiam, Jankalovics. – A két aranyhajú gyermeket, folytatá Jankalovics, kifogta a fekete tenger partján lakozó molnár s fel is tartotta, s azon megismerheti a felséges király ártatlan hitvesét és két aranyhajú gyermekét, kikkel én is megismertetem szüléiket. – Köszönöm mond a király, hogy ezt a jót tetted velem, hitvesemmel és gyermekeimmel.

És vagy volt oly mulatság vagy soha; de volt ám akkor, midőn Jankalovicsnak két nagy szarva támadott s az egyikre ölti a vén banyát, a másikba leányát, és elment ezen két neki igért lélekkel.

Igy volt vége a gyermekek bujdosásának, és oztán éltek boldogabb napokat.