Fedics Mihály mesél

Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Ortutay Gyula.

Budapest, Akadémiai Kiadó

Budapest, 1978.

109-129. oldal

FEDICS MIHÁLY MESÉL – Az aranyhajú két testvér

Vót eggy kirájfi. Elgondolta magát, hogy meg is kéne nősülni. Majd osztán a lovászával összebeszélt: «Mennyünk világot próbálni!» Elindultak űk osztán, jöttek-mentek országon-világon, rátanáltak oszt eggy országon eggy kiráji palotára, ahogy mentek a városon.

Megsejtette a kirájfi is, hogy kiráji palota. Három kisasszony pediglen onnet lefele nézett. Mikor közelettek oda, azt mongya a lovászának: «Hallod, csendesen gyere. Én el fogok előttök nyargalni, majd amoda meg foglak várni, te pediglen hallgasd meg itt, mintha nem is hozzám tartozál, hogy mit fognak felőle m mondania.» Avval enyargalt a kirájfi.

Ü meg ott jött-ment errül is-arrul is, ott szádorgott. Azt mongya a legvénebbik: «Héj, – azt mongya, – ha éngem az a kirájfi elvenne feleségül, egy száll kenderbül egész országát, katonaságát eltartanám ruházattal.» Majd a másik közepső megin feleli rá: «Héj, – azt mongya, – ha éngem elvenne, én meg – azt mongya, – egy szem buzábul eltartanám az egész országát, katonaságát kenyérnekvalóval.» Azt mongya a harmadik: «Héj! – azt mongya – ha éngem elvenne, szülnék ojan két aranhajú gyermeket, hogy széles ez világon, bű Magyarországon annak párja nem vóna!» Befejezte a három kisasszony a beszédet, nincsen tovább.

Akkor a lovász megsarkantyúzta lovát, enyargalt, oda, ahon a kirájfi várta. «No, – azt mongya, – hát mit hallottál?» «Hm, még ezt furcsa – azt mongya, – el is gondolni, ha ez igaz lenne.» «Mégis!» – azt mongya. «A legvénebbik azt felelte:,Ha elvenne az a kirájfi éngem feleségül, hát – azt mongya, – egy száll kenderbül eltartanám az országát, katonaságát ruházattal‘.» «Hm, ez szép, derék!» – azt mongya. «Azt mongya a másik, a közepső:,Hej, – azt mongya, – ha éngem elvenne, eggy szem buzábul az egész országát, katonaságát eltartanám kenyérnek valóval‘». «Ez is szép, – azt mongya, – megjárja.» «Azt mongya a harmadik:,Hm, ha éngem elvenne, szülnék ojan két aranhajú gyermeket, széles eggy világon, bű Magyarországon annak párja nem vóna’.» «Ejnye, ez is derék!» – azt mongya.

«Hallod, – azt mongya, – ruházatra nekünk ojan nagy szükségünk nincsen, se kenyérnek valóra, de mán ez, ez szükséges, két aranhajú gyereket szülni. Hát tudod mit? Mennyünk vissza. Oszt te el leszel foglalva lent, hiánságod nem lesz. Én pediglen felmengyek hozzájok az emeletre. Itt osztán én eggyformán fogok nekijek udvarolni, szeretgetni, majd addig míg én nem gondolok egyebet, hogy haza is kéne mán menni vagy jobbrul, vagy balrul. De nem tudom a három közül, hogy mejik is az. Majd én osztán üzenek le néked, fel fogol jönni eggy pohár bort innya. Hát akkor ki fogod jelelni, hogy mék lesz az. Addig eggyformán udvarolok nekijek, eggyformán szeretgetem űköt.»

Na jól van, hát ott eggyet-mást mint ojan feljön, udvarolnak, hogy minden beszéd felfojnak. Eccer osztán odakerül a dolog, hogy mán máskép is kén fordítani a dógot. «Hej, – azt mongya, – még a lovászomrul el is felejkeztem! Még én annak eggy korty pohár bort nem attam.» «Hej, kérem, van annak minden, van annak ez, van annak az!» «Én nékem nem az a hitem! az, ha én tőtöm néki és akkor tudom, hogy iutt.» Hát nem vót maraccság, csak muszáj vót felhívni.

Felhívták osztán: «Gyere mán, gyere mán, – azt mongya, – el is felejkeztem rullad, igyál eggy pohár bort.» Kitőtötte néki a bort, felvette a poharat, felköszöntötte egyformán mindre, akkor arra az eggyre ráköszöntötte: «Isten éltesse a mi gazdasszonyunkat, sokájig éjjen ez világon!» Akkor megitta a pohár bort.

Akkor aztat különösen udvarolt neki, annyira-mennyire ment a dolog, hogy mán lejárt az üdejük, haza is kéne menni. Mingyárt azután láttak, hogy megesküdnek. Mivelhogy meg is esküttek és így takaroson elindultak hazafele. De mind a két nénnye ment vóna vélük, de ű azt monta, ne jöjjenek, ne izéjjenek, maraggyak itt. De nem, de így, de úgy, mégis ez a Szembuzás, ez addig siránkozott, addig, hogy megsajnálta a kiráj, mer mán kiráj lett, nem kirájfi, mer házas vót: «Hadd jöjjön, no, hadd jöjjön, hadd jöjjön, tejjen be a kedve.» Elmentek osztán haza. Hát otthon, mint kiráj, hát osztán kormánzott, minden. Eggy kis üdő múlva, nem sok üdő múlva hadat üzent neki eggy másik kiráj. De mán oszt viselős maradt az új asszony.

Oda van a háborúba, oda van a háborúba, addig- meddig, addig-meddig, hogy elérkezett az óra, hogy a fijatalasszony meg is szaporodott. De vót eggy vén vasorrú bába, bejáratos vót az udvarba. Hát az valahogy összeszűrte a Szembuzással a levet, hogy hogy kén ezt a fijatalasszonyt elsikkasztani, hogy a (Szem) Szembuzás lenne a felesége. Vagy pediglen a vasorrú bába szerette vóna a jányát, mer neki is vót eggy jánya, hozzátukmálni. De azt mán azt gondolta, hogy ezt nem teheti, mer ez van itt, ez az első.

Leszaporodott a fiatal menyecske, meg is szülte a két aranhajú gyermeket, hát hogy a vasorrú bába vót a bába, a gyereket féretette. Éppen akkor fiazzott egy kopókutya, két kopóköjköt fogott alá, ezt meg elsikkasztották, nem is látta. «Na, micsinájjunk vele?« «Belelököm, – azt mongya, – a szilaj guja közzé, összegázojja, összetapossa.

Ott mingyán a bika feleli a teheneknek: «Akki szoptatós, szoptassa, aki meddő, melegíccse, a mi kirájunk gyermekének valami bántása ne legyen!» Addig-meddig, addig-meddig de szépen nevekettek. Maj üdővel: «Megyek is mán, – azt mongya, – megnézem, mi is történt vélek?» Hát ott fekütt a tehény oszt a szőri alatt jáccanak a csecsivel a tehénnek. Mingyárt szeg ütődött a fejébe: «Na, itt most mán mi is lesz velünk?» Bemegyen, mongya a Szembuzásnak: «Itt bajba vagyunk!» «Hogy-hogy?» «Élnek a gyerekek, mán hogy jáccanak, hogy izéinek itt a tehén csecsivel mind!» Ott jáccik a két gyerek. Na oszt «Ajajaj, – azt mongya, – mit is csináltunk most, mi is lesz velünk? Na, de még teszek eggy próbát!»

Kihozta onnat a gyerekeket, belökte a szilaj miénes közzé. Majd azok összetapossák! majd! Ott is csak a csődör mingyárt felelte: «Vigyázzatok! Akki szoptatós, szoptassa, aki meddő, melegíccse, a mi kirájunk gyermekének valami sérülése, hántása ne legyen.» Hát mingyárt osztán igazgatták ott, lefekütt, aki szoptatós vót, osztán a meddő meg ott rijjogott lábára, melegítették. Csakhogy nevekedett szépen a két gyerek. Odakerült oszt a dolog: «Megyek mán, – azt mongya, összebeszélt az izével, – megnézem, hogy hogy is van mán?» Hát még még különbek lettek mán a gyerekek. Mán még birkóznak, jáccanak a, a, a kancákkal. «Jaj, jaj, – bemegyen, óbégat, sír, – mit tettünk most?» «Hogy-hogy?» «Nincs annak a gyereknek semmi hántása, amijen gyönyörűk azok, ojat nem lehet látni!» «Éjnye, ejnye, – azt mongya, – mi is lesz ez, hogy is csinájjuk mán? Na, még teszek eggy próbát, belököm, – azt mongya, – a kocák közzé, azok széjjeltépik.»

Oda is behajította, ahun … – köhhentenék eggyet – behajította a kocák közzé. Ott is a kan mingyán: «Akki szoptatós, szoptassa, aki meddő, melegíccse, a mi kirájunk gyermekének valami hántása ne legyen.» Mingyárt a gyerekeket a kocák kürülfogták, szoptatták, minden. Jáccottak, birkóztak, beszélgettek, mán minden, hancuzott a két gyerek. Megyen eccer megént oda. «Megyek mán, megnézem, – azt mongya, – hogy mi történt véllek.» Hát még nem is lehetett ojan gyönyörűséget látni, mint az! Bemegyen, sír: «Mit is tettünk most! halál fejünkön, előttünk víz, utánunk tűz! mi is fog most véllünk lenni!» «Nahát micsinájjunk, mostmán hova is tekereggyünk?»

Kieszelték aztán, eggy kis ládába bezárták űket, oszt eggy nagy fojóvíz fojt el közel mellettek, a sok mesterek jöttek-mentek vásárra, minden, elvitték arra hídra, arrul belökték a fojóba. Elvitte a víz. «Na, mostmán nyugottan vagyunk, elvitte a víz, mostmán odavannak, mostmán írjuk meg az apjoknak, hogy hát mi történt idehaza!»

Megírták osztán a kirájnak, hogyhát mi történt a szaporodással, a két aranhajú gyerek hejett két kopóköjköt szült az új menyecske. «Nem baj, – azt mongya, – ha mán úgy atta az Isten, várni kell vélle odáig, míg én hazamengyek.» De megint csak gondoltak eggyet, hogy hogy kén hamaroson láb alól elcsavarni. Visszaírnak: «De nem lehet még a szobába se lenni a rossz szagtul, a büdösségtül, kéntelen vagyunk valamit csinálni.» «Na mán ha éppen annyira van írva: A kapuho kell kű közzé rakatni és ráírni, őrséget állítani, aki arra mengyen, mentül csúnyábbakat ráköpdösni, ha eccer ojan történt vélle!» Ezt osztán kaptak rajta!

Na de mivel osztán eggy halász halászgatott, kifogta a kis ládát. De nem nehéz a láda, bevitte, viszi befele. Kikötötte mingyán a csónokját. Érzi, hogy kotyog benne, lötyög, hogy mi lehet, nem tuggya. Vásárosok jöttek-mentek ott, hát leesett a szekérrül, vagy valami. Felesége megsejtette az ablakon, még kiszalad elibe: «Mit hozol hékám?» «Én nem tudom magam sem, eggy kis láda, hogy mi van benne?» Bevitte oszt a házba, felszakasztya, hát két aranhajú gyermek, hogy mán a hajuk eltakarta üköt, a szemek fénye elvette a fényesség, hogy nem tuggyák, hogy mi az. Mingyárt azért az eggyik megfogta az eggyiket, a másik a másikat. Az ember tanálta a fijút megfogni, a felesége meg a jánt. «Na, az enyém fijú!» – azt mongya az ember. «Na, az enyém meg jány! Na ezt az Isten atta nekünk!» Mer gyerektelenek vótak. «Ezt Isten hozta nékünk, – azt mongya, – hogy legyen nekünk is.»

Űk osztán nagyba izéitek, mingyár a hajábul még ugyan megboldogultak, mer mingyár nyirogatta a haját, hurcolta a városba erre-arra, sok kincseket kapott érte. Annyira nevekettek, annyira izéitek, kitanítatták üköt, kiiskoláztatták, minden. Mán olyan siheder formák vótak, a fiatalember járkált mindig az erdőkön, vadászgatva errül is – arrul is, még megtanult szépen klánétozni is, így mulattatta magát.

Hát űk annyoknak esmerték, meg apjuknak, szülőjüknek, merhát nem tutták, hogy kicsoda, vagy hogy, hogy származtak. Csak eccer odakerül a dolog, hogy elment vizér, korsóba hozta a vizet a kutho. Hogy, hogy nem, hát ojan nyálkás, esős, lanyhás idő vót, ahogy felveszi a korsót a karjára, megsiklott a lába, arra csapódott a kút gárgya fele, eltört a korsó a karján. Hát megejtődött a szíve, hogy «Mi is lesz, hogy is lesz, mit mond édesanyám!» – mit hogy. Megyen hazafele pityorogva, szomorkodva. «Hát téged mi lelt? Hát a korsó hon van?» «Eltört.» «Héjnye! hogy víz hozott benneteket, hab hajtott! Hát hogy törted el azt a korsót? Hát micsináltál?» «Hát megsiklottam.» «Ejnye, ejnye!» Akkor gondolt eggyet a jány: «Kend nekünk nem édesszülénk, ha mán ijet felelt. Ez nekünk nem.»

Na, majd hazakerül a báttya, azt mongya neki: «Hallod, bátyám, mit sejtettem meg, mi ujságot mondok néked?» «Mit, hallod?» «Ez nékünk nem szüléink!» (Hogy-hogy?» «Gondold meg, tegnap ozt, vagy máma kimentem – azt mongya, – vizér. Hát hogy ez a lanyházó idő vót, mi, hát nyálkás vót ott a sár, mikor a karomra veszem a korsót, a teli korsó megsiklott, arra buktam a kút gárgya fele, eltört a korsó a karomon. Hát megszompojottam, meg mi, jöttem oszt hazafele szomorán, pityorogva. Észrevette mamám, de mán – azt mongya, – nem mamám, mer amit az felelt, nékünk csak nevelőnk!,Hát téged mi lelt? Hát a korsó hun van?‘,Eltört‘.,Éjnye, víz hozott, hab hajtott, vesztetek vón az anyátokba! Hát hogy nem vigyáztál, hogy törhetett el?‘ Hogy így, hogy úgy.» És azt monta: «Akkor nekünk nem édesszülénk, akkor csak űk nevelőnk. Na nem baj, tudod mit, hónap elmensz vizér, próbára, – korsó, hát korsó nem eggy vót, – hát annak a daccára is vágd oda a kút gárgyáho, törd el és eriggy vissza szomorán és mintha sírnál is, hogy hogy jártál a korsóval.»

Észrevette aztán mán másnap üket. Ü elment vadászni, ez meg elment vizér. Megmeritette a korsót, még talán meg se merítette, odavágta! «Hász mit!» Mán nem nagyon vót kedvek, örömök, hogy sejtették, hogy nem valódi szülénk. Ment haza még sírva. Még így, még úgy. «Mi lelt? Hol a korsó?» «Eltört.» «Jaj! hogy vesztetek vón anyátokba! víz hozott, hab hajtott, vesztetek vón az anyátokba!» Még majdhogy nem hozzáfogott ütni. «Hogy törhetted el mán két korsót egymásután?»

Hát abbamaratt. Hazajön a báttya, mongya neki: «Hát így van az bátyám! Még most vót, ami nem vót, még még most jött meg minden! De mérgesen, dühösön csak ezt kiábálta, hogy víz hozott bennünket, hab hajtott! Hát ez nékünk nem édesszülénk!» «Na, nem baj hugom. Mán most ón elindulok utnak, hejzetet keresni, te pediglen csak legyél addig nyugotton.» Ü osztán úgy indult el útnak.

Ugy erdőrül-erdőre mendegélt. Eccer oszt eggy nagy erdőségen mengyen keresztülfele, hát mikor úgy meg madarat lel ű kedvébül, vagy ezt, vagy azt, sokszor osztán a vállára vette a puskát, akkor klánétot a kezébe vette, aztán szépen klánétozott. Ugy még sétál az erdőn, eccer csak elibe ugrik eggy sárkány. «Hűhó! – azt mongya, – hát hogy mersz itt járni, mikor itt még eggy madárnak sem szabad?» De ű semmit nem szóllott, csak szépen fújta a klánétot.

Majd eccer oszt azt mongya néki: «Hallod! hát meghagyom az életedet, oj mód alatt, ha te éngem megtanítol erre, hogy így tuggyam fújni, mint te.» «Hát megtanítlak! – azt mongya, akkor felelt neki. – Na, nesze! Vedd a kezedbe.» Rárakta az ujját, de nem pásszolt, meg hát nem is tutta úgy mozgatni. «Hm! itt hiba van, nagy!» «Micsoda?» «Még a te ujjaidat hajtogatni kell, – azt mongya, – mer nem pásszol a jukra.» «Hát hogy, te?» «Maj, – azt mongya, – eggy fába, eggy nyílásba, ott fog egyenesedni.»

Elvezette oszt eggy nagy fáho, fére egy kicsit az uttul megtalálta a nagy istentelen fát. Gondolta, hogy ezt nem igen birja meglógatni könnyen. «Ebbe kéne tenni a kezedet, – azt mongya, – ebbe kiegyenesedik?» «Dehát hogy?» «Hát mán én nem tudom. Na, megájj csak! – azt mongya, – Van nekem fejszém?» Hozott fejszét, csináltatott vélle ékeket is. Addig verte a nagy fába, hogy megnyílt a nagy fa a nagy fejszével, másikkal meg, kócsissal az ékeket, ékeket hasgatásba veregette, addig, hogy mindig jobban nyílt a fa, mindig jobban nyílt a fa, verték az ékeket bele- fele. Utojjára oszt belement csuklóig a két keze szépen. «Na, tarcsad úgy!» Ü megéntelen kikocogtatta az ékeket, akkor a nyílás összeszorult, megfogta ott a két kezét, hát fájt is néki. Azt mongya: «Hallod! nincsen mán még jól?» «Hát, – azt mongya, – kürülbelül mán jó lesz, hát vedd ki!» – azt mongya. Megrántya, hát az egész fa mozog, de a keze nem. «Hát nem tudom kivenni! – azt mongya, – Üsd mellé az éket, hogy nyíjjék meg!» «Hallod, nem úgy lesz a! Te nem, te meghattad az én itéletemet, én is meghagyom a tiédet. Hát maraggy itt magadnak!»2

Avval ű oszt elment. Elér az erdőszélire, ott meg a rengeteg sok nép! mindenféle mester! mennének a vásárra, oszt nem mernek attul a sárkántul. Mikor űtet meglátták, annyi, hogy nem tuttak micsinálni! «Hát hogy mer, hogy tudott keresztüljönni ezen az erdőn?» «Azt mán csak én tudom, – azt mongya, – meg a jó Isten, hogy jöttem keresztül?» Sok kincset ígértek néki, hogy vezesse üköt, késérje keresztül az erdőn.

«Hajják! nem kell nékem a kincsek! Tuggyák, mit mondok, látom, hamar kitellik, mer mindenféle van a teremtett világon?» Megnézett eggy hejet ott az útszélbe, az erdő sziélen. «Ide nékem eggy szobát, meg eggy konyhát, eggy kis lakást üssenek össze. «Mingyár hozzáfogtak a sok nép, ojan áncvájra összeteremtették, csak a kócsot odatták a kezébe.

Na, akkor oszt nagy vígsággal megindult az a sok nép, de azért csak félve ment. Ü osztán elől ment, oszt megette űk, mikor odaért a sárkánhon, a fába, akkor megállította üköt, az elejit. «Na, most mán jöjjenek, megmutatom azt a hatalmas embert!» De még akkor is fejszével, ki még mi szerszámmal nem mertek menni. Odamentek. «Na, lássák, ahol van az az ember. Ü meghatta az én életemet, én is meghagytam az övét, de odatiétettem a kezét abba. Na most csinájjanak véle, amit akarnak.» Szerteszéjjel verték, csak az a két csüklő maratt a fába. Igy lett ű oszt ottan, űk meg elmentek vigon.

Ü meg oszt visszatért haza a hugáért, elment oszt haza. «Nahát, hugom, – azt mongya, – ami a tiéd szedegess össze és útnak indulunk.» Akkor kap a két öreg észhe. «Hát mit akartok, gyerekeim?» «Hőj! – azt mongya, – víz hozott bennünket, hab hajtott, hát vesztünk vón az anyánkba! Igy magok nékünk nem iédesanyánk, sem iédesapánk, hát mostmán megyünk tovább.» «Nem így fiijaim, nem így pujáim, nem erre, nem!» «Nincs tovább semmi szó! Isten velek, mivéllünk is.»

Elútaztak. Oda abba kis viskóba. Ük osztán mingyán hajbul, mibül, hát hamar rájöttek osztán péz dolgába, addig se vótak oszt ojan szegények, hogy oszt szerezgettek eggy kis darabot, másik darabot, micsodát.

Csakhogy oda is került abba városba a hír, meg a hajbul, ahová valók vótak. Meghallotta a vén vasorrú bába, hogy hogy fúj a szél a városba. Mongya a Szembúzásnak: «Nem jó szélt hallok, hogy fúj.» «Hogy-hogy?» «Igy hallom, hogy itt meg itt, ijes meg ijes két fijatal van, ijen meg ijen hajuk. Hát, – azt mongya, – azok lehetnek, akit a vízre bocsáttunk. Na, de elmengyek, megniézem űköt és ki is tudakolom alaposon, hogy biztoson azok-é?»

Na osztán ű elugrott, a vén vasorrú bába, hát ott osztán vigasztalta az új fiatal cselédet, hogy így, hogy úgy, hogy erre, hogy arra, így is, úgy is, hogy kerültek ide, honnen származtak ide, több afféle, micsoda. Addig-meddig, az meg kibeszélte osztán ű mindent alaposon, hogy «Itt meg itt eggy halásznál nevekettünk fel, hát mink azt hittük, hogy édesapánk, vagy édesanyánk. De utojjára oszt odakerült a szó, hogy korsónk eltört, hát űk magokat kiatták, hogy nem szülőnk. Mer azt felelték, hogy a víz vitt bennünket, a hab hajtott. Igy oszt kisejtettük, hogy nekünk nem szülőnk, hát így oszt elpájáztunk tüllök. Ugy jöttünk ide.» «Hejajaj! mijen vigságba vónának, ha – azt mongya, – itt meg itt, még magam se tudom jókelvén, hogy hon, három orgonafalevél, ha azt elhozná a báttya! Mijen szép vón itt, vigasztalná, muzsikálna. De hozzátéve ne mongya, hogy valaki monta, csak mongya, hogy álmotta.» Még az meg adott neki táca aranyat ezér a beszédér.

Elment haza a vén vasorrú bába. Mongya a Szembúzásnak: «Na, valódi tűz van előttünk, de utánnunk meg a víz, mostmán végünk.» «Hogy-hogy?» «Éppen azok, – azt mongya, – micsoda cselédek, micsoda! Báttyát nem is láttam, mer az mindig odajár vadászni. Hanem most kűttem eggy veszéjhejre, ha ezt elpusztítanák ott. Ü odamaradna, akkor a jányt én elpusztítanám, eltenném láb alól, de így nem tehetem, – azt mongya, – mig a báttya megvan.»

Na, hazajön oszt a báttya, hát teszen neki enni. «Gondold meg, – azt mongya, – bátyám, mit is álmottam.» «Mit te?» «Hát itt elszenderettem, – azt mongya, – azt álmottam, – azt mongya, – elszenderedés képembe, hogy van valahon, de nem tuttam kifejteni álombul, hogy hol, három orgonafalevél, de ez szebbnél-szebb nótákat muzsikál. Hanem azt elhoznád, hát mijen vigságba vónék itt! Legalább nem unnám úgy magamat.» «Hej, húgom, – azt mongya, – elhozom, hacsak lehet.»

Na osztán felvirrattak. Ü osztán hozzákészült hosszú útnak, maga se tutta, hogy hon lesz a végi. Mendegélt darab időt, eccer osztán elesteledett, ráesteledett. Hát eggy kis világosságot látott, mán csak annak vett utat éccakára. Hát bekopogtat oda, beköszön: «Jó estét aggyon isten, édes öreganyám?) «Isten hozott, édes fijam, – azt mongya, jó jártál, hogy anyádnak szólítottál, mert ha anyádnak nem szólítottál vóna, ha ezer lelked lett vón is, meg kellett vón halnod.» Lerugta a pendejt, megkeresztelte saját fijának, megfürüsztötte tébe-vajba, vacsorát adott neki, lefektette a sejemágyba.

Na ű osztán reggelig nyugott. Reggel osztán ismét megfürüsztötte, mint saját fiját. Felőtözött. Früstököt adott neki. «Na, mostmán mondd meg, hogy mi járatba vagy?» Ü mán tutta, hogy mijáratba van, hanem «Majd – azt mongya, – végén cserdül a csapó!» «Hát így meg így, – azt mongya, – álmott a hugom ijet meg ijet, hogy három orgonafalevél van valahol, szépen muzsikál.» «Hát én nem tudok felőlle semmit, van itt egynihány szógám, ha csak azok nem tudnak.»

Kiállott, eggy nagy ustorral, csörgött-kongott, jönnek a gonoszok varjú képibe, mint a felleg. Odajönnek: «Mit akarsz?» «Ennek meg ennek, nem hallottátok-é hiriét?» «Nem tudunk felőlle semmit?) «Van még oda belőlletek?», «Még hátul van az öreg?» Az vót a legöregebb. Előjön osztán, csörgetett neki egypárt. «Nahát, mi a hiánságod?» «Hallod, – azt mongya, – van nekem itt eggy fijam és ez után esdek, hogy van valahon, de hon, én magam se tudom, három orgonafalevél és azért elmentek. Tucc felőle valamit?» «Túdom, túdom én hon van, – azt mongya, – na, most kűdöd te jó hejre, most kűdöd jó hejre. Ha a szavam áthágja, akkor még az én iéletem is odamarad. De mingyár, parancsojj.» «Hát így meg úgy, hát azt elfogjátok hozni.» «Na, kűdd ki, hagy jöjjön.»

Felült osztán rá, elvitte oda, elmentek a kisajtóhon, lepihentek. «Na, hallod, vigyázz! – azt mongya, – a széles világig, mer most ide be fogunk menni. Ez a kisajtó kinyílik előttünk, de mindenfelőlrül kiábálnak, hogy: Éngem vigyél, éngem vigyél, éngem vigyél! Sehová te ne tekincs, csak az én fejem nézzed és fogjad a fékezzel a nyakamat, majd én odafordulok vélled az alá a fa alá, ahon az a három orgonafalevél muzsikál. Nyakamat fogjad, félkézzel meg beleveheted a három levelet, zsebedbe is teheted. Csak a nyakam el ne bocsásd, se ne nézz se erre, se arra, csak a nyakamat, fejemet!»

Nahát megállotta addig, míg mán a kisajtón kívül vótak, dehát farka hosszú vót csókának, míg bevágódott az ajtó ű visszafordította, mán nem tutta kiállani. Odamaratt a csókának a farka. «Aa, ládd, most micsinátá! Egy perccel elébb visszatértél vóna, de te nem vónál többet a világon, se ón! – azt mongya, – Hát így tartottad te be az ígéreted!» Dorgálta aztán, ott picsogott: «Hát mán nem tuttam?) «De muszáj betartani amit, a parancsot, mert akkor oszt ha az ember azon bukik, mán akkor a kárba van. Na osztán nem baj, – azt mongya, – csak máskor vigyázz a szózatra!»

Na oszt elmentek, osztán felültek, elvitte oszt haza. «Na, megjöttetek?» «Meg, háta istennek!» «Megvan a három?» «Meg.» «Na, nem baj semmit?» Megfürüsztötte téjbe- vajba, vacsorát adott neki, mert estére érkeztek űk, avval lefekütt, osztán lepihent. Na, reggel megint megfürüsztötte űtet tébe-vajba, früstököt adott neki. «Na, mostmán indujj, fijam, útnak. Na veszett vón az annyába, aki téged hajkász, de majd ráfordul űkrájok a sujkerék.»

Elment osztán haza. Mingyán otthon osztán kiakasztották, szépen muzsikál, jöjj, gyönyörön! «Na, ládd, – azt mongya a huga, – mijen szép vigságba! Mosmán nem unom magam annyira!» Hát ű csak a magáét fojtatta, ű járkált, madarakat, mit lövöldözött, vadhússal éltek, mikor hogy.

Eccer osztán a vasorrú bábának eszébe jut, hogy: «Mék én mán megnézni, hogy még nem jött-é haza? Akkor mán többé nem is jön, akor én elsikkasztom ott azt a cselédet, elteszem láb alól. Elment ű osztán. Hát mán messzirül hajja a muzsikaszót. «Héj, mán itt baj van, baj van, de nagy! Mán most micsinájjunk?» Bement osztán, beköszönt: «Na, ugyi, ugyi, lássa, – azt mongya, – az én besziédem mit hozott!» «Ó, álgya meg az Isten!» – azt mongya. «Tuggya mit, – azt mongya, – még mondok eggyet! Van, – azt mongya, – a világon, még magam sem tudom, – azt mongya, – jókelvén, hogy hon van, csak a neve az, hogy világ-átallátó tükör. De az az egen csüng, ha azt elhozná, még akkor vónának a világ közepin! De ne mongya, hogy valaki mondta, csak mongya, hogy álmotta.»

A vén vasorrú bába meg gondolta, hogy ott el fog ű sikkadni, csak mindég abba sántikát, hogy azt elpusztíthatta vóna a nyomozáson, az utazásba, evvel aztán ű könnyen bánt vóna, de addig nem bátorkodott. Még adott neki osztán a huga eggy tányér arant az izéjér.

Avval elment. Mongya otthon a Szembuzásnak: «Hej, nagy bajba vagyunk, nagy bajba leszünk! Mi is fog velünk történleni? Mit is csináltunk!» Suhajtoznak ott egymásnak. «Hát mán mindeggy, benne vagyunk, nem tudunk tenni semmit! Most elkűttem még eggy veszéjhejre, ha hátha elpusztulna, elpusztulna ott! – azt mongya, – Akkor evvel könnyen elbánnék.»

Majd hazajön osztán az erdőrül. Hát teszen neki enni. «Hű, gondold meg, – azt mongya, – mit álmottam, elszenderedtem egykicsit.» «Mit?» «Nem tuttam kiálmodni végig, – azt mongya, – hogy honnan vagy honnét, csak így álmottam, hogy eggy világ-átallátó tükör, de abba az egész világokat, mindenfélét látni! – azt mongya, – Ha még azt elhoznád! mijen vigasságba vónunk itt, a világot látnók, hogy miben áll, hogy is van, meg ez a muzsika szó! Mijen vigságunk vóna a világon.» «Elhozom, hu gom, ha csak az Isten segít, mán megtudom, hogyha igaz lesz.»

Na, felvirattak másnapra, útnak indult, de csak hát hova? az öregannyáho, mán ű tovább nem, csak oda! Onnen, ott kap utasítást, onnan tuggyák ütet merre menni. Elment oszt, hát este vót már, mire odaért. «Agyon isten jóestét, iédes öreganyám!» «Aggyon isten jóestét, fijam, Isten hozott. Hát hogy-hogy, hát te mindig útba vagy?» «Hát kénytelen vagyok.» «Héj! – azt mongya, – vesztett vón az annyába, aki téged hajkász. Na, de ű maga-magát hajcsa! – azt mongya, – nem baj.» Megfürüsztötte téjbe- vajba, vacsorát adott neki most is. «Na, pihenny le!» Vacsorát adott neki, megpihent.

Nahát reggel mongya aztán: «Hát mostmán miér jöttél?» «Hát, – azt mongya, – így álmotta a hugom, – azt mongya, – hogy valahon van a világon eggy világ- átallátó tükör, de magam se tudom, hogy hon.» «Hát bizony, én se tudom.» «Azt szeretném én elhozni.» «Na, megpróbálkozunk vélle.» – azt mongya. Megfrüstökölt mán akkor, minden, kiállott csörgetni. Jönnek a szógák, kérdezik tülle: «Hát mit akarsz, mi a baj?» «Ennek meg ennek nem hallottátok hírit?» «Nem tudunk felőlle semmit.» «Van még oda belőletek?» «Van, – azt mongya, – az öreg.» Na, kongatott mer ő vagy kettőt, megérkezett az öreg. Mikor megérkezett: «Na, mit akarsz? Tán mán megént itt van a fijad?» «Itt van.» – azt mongya. «Hát mi a hiánysága?» «Ennek meg ennek, – azt mongya, – a világ-átallátó tükörnek hallottad-é valaha hírit?» «Hallottam, – azt mongya, – tudom is, hon van. Hát tán arra vóna a fijadnak szüksége?» «Arra!» – azt mongya. «Na, akkor most kűdöd te jó hejre. Fogj is hozzá átalvetőt varrni néki, mert az onnan nem jön haza iéletbe.»

Hozzáfogott osztán varrni a csóka szava után. Mikor elkészült: «Na, jere, üjj fel rám!» Elvitte. Mikor iránba vótak, az egen csüngött aranláncon, lepihentek ott. Azt mongya néki: «Na, pihennyünk meg, hallod. De megmondom néked, jóelőre, nehogy elfelejkezz a szavadrul, vagy a szavamrul, ahogy én mondom! Hogy ha félkézzel a nyakamat fogjad, féllel ragaggy bele. Ha nem szakad el, bocsásd el. Megállani nem állhatok meg, de mindig alá fordulhatok. Hát akkor, na ügyejj rám, de eztet betarcsd, mer ha nem, akkor vége az életednek.»

Hát mentek osztán. Ü osztán meg is felejkezett, vagy pediglen örömébe is, mikor fordult oda alá, hogy meglátta, a nagy fényesség, a lánc is, meg a tükör is! beleragózott ű félkézzel, de nem engedett a lánc. Hű! Hozzákapott másik kézzel is, a csóka kiment alóla, elszakatt a lánc. Jött osztán ű lefele, azért a zsebbe dugta a tükröt, hogy jött lefele. De hogy hová jukatt ki az eséssel, eggy nagy vízre, dehát ott nem ment széjjel, nem loccsant széjjel, csak kocsonyának vállott. Na, mikor lejött, bevárta csóka, elment oda a vizbe, szépen bele az átalvetőbe, belesodorta űtet. Be vót jól takarva.

Elvitte haza. «Na, hát megjöttetek?» «Meg.» «Hát a fijam, hun [van]?» «Itt van az átalvetőbe. Nem megmontam néked, hogy ez így fog járni! Hiába magyaráztam neki, nem hallgat ez a szóra. Örömébe, vagy micsinájjon! Hát én azt montam néki: félkézzel fogózzon bele, ű meg beleragatt mindakettővel, így szakatt el! Én meg nem állhatok meg ott, mer. Montam neki, odafordulok én kéccer is, akarmeddig, hogy meggyengíted a láncot, az oszt csak a kezedbe ragad uttojjára. De ű meg eccere nagy örömébe beleragatt mindakét kézzel.»

«Na, nem baj!» Előhozta, addig fürüszgette, addig izélte végig, addig surulgatta, mosogatta, hogy még százszerte különb ember lett belőle, mint azelőtt. Mikor felserkent: «Hű, de elaluttam!» «Elaluttál, te fijam, örökre! Hát mijér nem hallgatod te meg a csókának a beszédét, te?» Miér nem, hát így mamám, hát így édesanyám, micsoda, erre-arra. «Na, nem baj, csakhogy azt elhoztad, a tükröt.»

Akkor osztán meghállt, reggel oszt útnak indult. «Na, eriggy haza. Veszett vóna az annyába, aki téged hajkász! Nem messze van az ideje, majd megláttya a következését.»

Elment ű osztán haza, bemutatta osztán ott néki, a tesvérjének. Hát mindent látnak, még eggy utolsó moccanásig az ég boltozattya alatt. Még az annyukat is, úgy, hogy ott be vót köpködve, minden. Azon meg szánakozott: «Hallod, szegény, hogy ráköpdöstek, ki lehet, ki lehet?»

Na, jól van, hát eszébe jut a vén vasorrú bábának: «Megyek mán, – azt mongya, – előjött-é? Ha nem jött elő, biztosan nem jön többet, akkor elteszem láb alól azt a cselédet. De mikor bement, meglett a nagy öröm, még messzirül kiátotta néki a fijatal jány, hogy: «Hej, – azt mongya, – elhozta a bátyám a szép tükröt!» «Csakugyan elhozta?» «El.» Nézegetik ott osztán: «Nézze csak, – azt mongya, – a világ-átallátó tükör ez, mindeneket látni benne, nézze csak itt, nézze csak ott, nézze csak azt a sarkon forgó várat a forró tenger szigetben, hogy forog az, – azt mongya, – ez a Világszép Erzsóknak a palotája. Ha még azt elhozná feleségül, akkor vónának egy vigságba, így akkor nem vóna magába.» «Elhozatom én a bátyámmal, – azt mongya, – akar így, akar úgy, elhozza az én bátyám.» «De ne mongya, hogy valaki monta, csak hogy álmoggya.» Megint kapott eggy tángyér aranyat, mindég jól megfizet neki az izéjéér, ha ű felel.

Eccer osztán hazakerül oszt a báttya, ád neki úgy enni. Leül ű. «Hű, gondold meg, bátyám, mit álmottam!» «Mit?» «Nézzed csak, – azt mongya, – nézzed csak, – azt mongya, – azt a várat, – azt mongya, – ott a forró tenger szigetbe, hogy forog az ott sarkon. Abba van, – azt mongya, – Világszép Erzsókja. Ha aztat te elhoznád magadnak feleségül, te se vónál magad. Igy oszt akarmerre mennél, – azt mongya, – legalább idehaza ketten vónunk, nem vóna nekem ojan unalmam.» «Hát elhozom én, hugom, – azt mongya, – ha csak az Isten segít.»

Na osztán lepihentek. Felvirattak, megin csak útnak indult ű az öregannyáho. Elment ű oszt az öregannyáho, estére odaiparkodott, oda is ért. «Aggyon isten jó estét, édes öreganyám!« «Ejnye, fijam, – azt mongya, – be sürven járkász te. Na de nem baj, majd le lesz mostmán zárva.» Megfürüsztötte téjbe-vajba, vacsorát adott neki, lefektette a sejem ágyba.

Na mánmost reggel megin megfürüsztötte téjbe-vajba, früstököt adott néki. «Hát mostmán mi a kívánságod?» «Hát így meg így, – azt mongya, – édes öreganyám, kinéztük a tükörbül, hogy van, de magam sem tudom, hogy hol, a forró tenger szigetbe Világszép Erzsóknak a várja, sarkon forgó vár. Abban lakik Világszép Erzsókja, aztat szeretném elhozni magamnak feleségül. Ne lennék mán, – azt mongya, – én is ijen soká özvegy, meg a hugomnak is jobbkedve vóna, hogyha nem vóna maga.» «Hát nem tudok felőle semmit, – azt mongya, – mingyár megtuggyuk!»

Csörget-kongat, csörget-kongat, jönnek a szógák, kérdezik: «Mit akarsz?» «Ennek meg ennek nem hallott[átok hírét]?» «Nem tudunk felőle semmit.» «Van-e még oda belőletek?» «Oda hátul az öreg.» Na, kongat neki egypárt, megérkezik. «Na, mi a hiányságod megint? Mán megént itt a fijad?» «Itt.» – azt mongya. «Mit akar?» «Világszép Erzsóknak a várját tudod hol van a forró tenger szigetbe?» «Tán oda akarod kűdeni?» «Oda» – azt mongya. «Na, ott is jó hejre kűdöd, ott is jó hejre kűdöd, ha a szavam áthágja. Elviszem én űt, de még most viszem jó hejre! Na, kűggyed ki! Üjjé rám!»

Na elrepült vélle oda, lepihentek ott a tenger szélibe a fűbe. Ott hevertek, niézték a várat, hogy ott forgott a közepen a valami szigeten. «Na, hallod, – azt mongya, – mán két hejen vótam vélled, még mindenütt hibáztál, de mostmán erre vigyázz, hogy ne hibázz, mert ha hibázol, én eljövök, de te ott maracc. Nagyon betarcsd a szavamat. Tudod, én beviszlek a kéményen és a konyhára fogok ülni, arra leszek kifele. Te pediglen, majd megmutatom én, hogy mék ajtót nyisd meg, Világszép Erzsókja ott az asztalnál stikkel, nyisd be az ajtót és annyi legyen a szavad: Jó napot agyon isten Világszép Erzsókja, jössz-é vélem, vagy nem? Ha nem jössz, maracc! De már akkor szalaggy is, de markold meg a nyakamat.»

Na, bevitte osztán, leszállott. Megmondta neki, hogy mék ajtót nyissa meg. Megnyittya, ránéz a Világszép Erzsókja. «Jónapot aggyon isten, Világszép Erzsókja! Jössz-é véllem vagy nem? ha nem jössz, maracc!» De mán akkor szalatt visszafele, megmarkolta a csóka nyakát. Az ű nyakát is megmarkolta, meg, ölönkapta Világszép Erzsókja. Akkor a csóka csak, csitt! a kéményen! Túl- felől szállott le vélle.

Akkor visszanézett Világszép Erzsók: «Na, te, – azt mongya, – mikor annyi vótál az anyádba, mint eggy kásaszem, még akkor megálmodtam, hogy te hozol ki éngem az orszá, a, a várombul. De nem hittem, de mostmán elhiszem, mer kihoztál. Hát mostmán mit akarsz vélem?» «Hát leszel párom.» «Na, jól van.»

Elvitte osztán haza az öregannyánál. «Na, megvan, fijam?» «Meg, hálá Istennek!» «Na, gyere csak!» Eggy fojóvíz fojt ott, lefektette, ráhágott a féllábára, a másikat meg fogta. Kétfele hasgatta, kiömlött belőle sok csúszó, békák, minden. «Na, ládd, fijam! Ez megölt vóna téged, ha ezer lelked lett vón is.» Kimosta tisztára, összetette, összeforrott. Még szásszerte szebb lett, mint addig, mer addig gonosszal vót tele, meg ördöggel.

Na, mostmán nyugottak. Akkor azutt oszt nekiek adott enni. «Na mánmost, – azt mongya, – hogy mentek haza?» «Hát hazasétálunk valahogy.» «Nem úgy lesz a! Megájj csak!» Kiállott a nagy ustorral, csörgött-kongott, csörgött-kongott, eccercsak odakavarodik eggy üveghintó négy lúval, megáll a kis ház előtt. «Na, lássátok, mán van kocsi is, amin mentek.» Még oszt elhozták a kastéjt is, eggy aranyalmának vállott, a zsebbe tette. «Na, ezt ládd, ezt tedd a zsebbe, ezt oszt otthon kinyithatod, osztán kastéj lesz belőle, ojan, mint ott vót.» Na, akkor felültek osztán, megköszönte a szivességét az öregannyának mindenekért és elindultak.

Ü hátraül, Világszép Erzsókja, az ülésbe, ű meg, mint kocsis előre. És azt monta néki: «Hallod,csak ereszd a lovat, te ne fogd a lovat se errül, se arrul, tuggya az mindenütt, hon kell megállani, hol kell mindent megkerülni. Te csak bocsásd a lovat.» Ment a lú, mint a forgószél, mikor odaért az ű kis palotájáho, megállott, mintha lecövek[elték vóna]. «Na, eriggy be, szeggyétek össze magatokat, amit, amit csak könnyedesen, – azt mongya, – a többi had maraggyék, hiszen nem ojan nagy valami, ha marad is.»

Hát tükröt, ezt, ijeneket, mit, ami könnyedesen vót, összekapták magukat. Na, akkor már eggyüvé ültek a bugával beszélgetve. Beszélgettek, ű meg hajtotta oszt a lovat. «Csak ereszd te azt a lovat, ne törőggy te vele, majd megáll az megént, ahun szükséges!» Elröpült véllek a ló, hon állott meg, az annyok előtt, ahun kűvel, kű közzé vót rakva. Az apjok meg sétált az udvaron, nézi, hogy micsoda hintó áll ott?

Még kezdi bosszonkodni, mer azt mongya aztán Világszép Erzsók: «Na, szájjatok le! Ez néktek édesanyátok, ha útájjátok megcsókolni, teríccsétek rá a sejemkendőt, a zsebkendőtöket és úgy mint anyátokat csókojjátok meg!»

Itt meg a kiráj bosszankodik ott errül-arrul, jobbrul- balrul, az apjuk. Hát nem értette itt a szózatot, hogy mirül van szó. Majd osztán a fija ment hozzá, hát bosszankodott, hogy így, hogy úgy! «Hogy jön véllem, kardra, vagy ölre?» Hát az apjának kardra vót. Na jó, hozzáfogtak oszt, a kardot ki is csapta az apjának kezéből a kardot, akkor nekiment az apjának: «Igy vágnám le a nyakát, ha akarnám!» Akkor elment, felvette kargyát, megtürülte a zsebkendővel, ismét a kezébe, akkor megint összecsaptak a karddal, hát kirepült a kard az apja kezébül. Akkor megint nekimérte a nyakának: «Igy vágnám le a nyakát, ha akarnám!» Akkor megint elment, felvette a kargyát, megtürülte a zsebkendőjébe, megén visszaatta a kezébe. Megént az apja még mérgesebb lett, megint csak össze, hát kicsapta a kezébül. Akkor az üvét is kihajította, akkor ugrott az apjának a nyakába: «Na, édesapám, én vagyok az az elveszett fijú, aki el vót takarva a főd szinrül, de most előadott a jó Isten. Hát hogy, hogy, úgye, hogy megvágott vóna, ugye, hogy én levághattam vóna a nyakát.»

Összerogyott az apja, osztán nem tudott fi mondani. Igy oszt befordult a hintó az udvarra, még mai napig is élnek, ha meg nem hóttak.