Erő kell ahhoz, hogy ne felejtsük el a múltunkat

Megjelent az első félhivatalos hír az ősbemutatóról: kevesebb, mint egy év múlva színpadra kerül az Aranyhajú hármasok

Kétrészes interjúval köszöntötte a Magyar Hírlap december 21-ét, a téli napforduló ünnepét, amely lényegét tekintve, eredendően az aranyhajú gyermekek világra jöttének, a Fény születésének ősi magyar emléknyomait, mítosztöredékeit is magába zárja. A magyar csillagvallási hagyományt, az ősi táltoshit emlékeit felidéző új magyar darab, az Aranyhajú hármasok című színpadi zenés mű írója, Toót-Holló Tamás a leghosszabb éjszakát követő első, már a növekvő világosságot magával hozó napkelte napján kapott megszólalási lehetőséget a laptól. Elismeréséül talán annak is, hogy az általa közénk meghívott ősi magyar naphéroszok, az aranyhajú gyermekek a Fény szülöttei, s egyfajta magyar szellemi ébredés hírhozói is egyben.

Az interjú egyik vissza-visszatérő gondolata az volt, hogy felejteni vétkes könnyelműség lenne – akkor is, ha egy nemzet romlatlan kulturális emlékezetét, s akkor is, ha egy romlásnak indult párkapcsolat dinamikáját tartjuk szem előtt.

Ez a mese nem felejt: sőt, talán a lehető legmélyebben ragad magával a magyar sorstraumák között

Az aranyhajú hármasokról szóló ősi tündérmeséink szinte össze variánsa ahhoz ad erőt számunkra, hogy ne felejtsük el a múltunkat – emelte ki a szerző, hozzátéve: hogy ő természetesen beleérti ebbe a múltunk összes olyan traumáját, amelyet túlélve egyre csak jobban fejleszteni tudtuk magunkban a megmaradás képességét.

Ez a mese sem felejt: sőt, talán a lehető legmélyebbre ragad vissza minket a magyar múlt sorstraumái között. Megítélése szerint ugyanis ez az első magyar nemzeti sorstragédiánk jajkiáltása: a pusztai nomád csillagvallási örökségünk elvesztése miatt érzett fájdalom titkos értelmű kibeszélése, s ilyenformán egyben ennek a valaha volt fájdalomnak a megőrzése is – hívta fel a figyelmet a szerző.

Mert nem lehet vitás – tette hozzá –, hogy azok, akiktől a magyar táltoshit örökségét erőszakkal elragadták, az Ősök örökségének elherdálását fájdalomként élhették meg – s ez még akkor is igaz, ha utólag pontosan tudjuk, hogy a kereszténységgel, a krisztusi szeretetvallással szintén egy csodás ajándékot kapott meg a magyarság.

A történet a túlélésre termett magyar erő emlékét sem engedi elfelejteni

Ez a történet azért is csodálatos, mert a túlélésre termett magyar erő, a harci szellem emlékét sem engedi elfelejteni számunkra – folytatta gondolatmenetét Toót-Holló Tamás. Ez az életért, a magyar megmaradásért harcoló erő, s ennek az erőnek mindhárom naphéroszi képviselője a mese tanúsága szerint ráadásul egyszerűen előpusztíthatatlan: ha megölik őket, akkor is feltámadnak. Ha bujdosni kényszerítik őket, akkor is előkerülnek. Az aranyhajú gyermekek életre-halálra szóló viszontagságain keresztül tehát azt is megtanuljuk, hogyan maradjunk meg igazán önmagunknak. Még akkor is, ha mindeközben az összes, koronként változó, de mindig újjászülető udvari ármány is ránk leselkedik.

Az idegen akaratképzés udvari ármányai minden korban veszélyt jelentenek

A mese – és az annak alapján született színpadi zenés mű – azért is örökérvényű üzenet tud lenni a magyarság számára, mert az udvari ármányt, amely a magyarok saját Fényét igyekszik kioltani, minden időkben értelmezni lehet – koronként változó, de a magyar szuverenitás ellen mindig hasonló eltökéltséggel dolgozó birodalmi, vagyis „udvari” központok és azok hazai ágenseinek mesterkedéseit megtapasztalva – jelezte Toót-Holló Tamás.

Mint mondta, a darab a magyarság a múlt örökségét soha nem felejtő históriai tudatát és kulturális emlékezetét tehát legszebb formájában mutatja fel – különösen akkor, amikor a darab egyik főszereplője, a király romlatlan formájában birtokolja a Hamvas Béla által oly gyönyörűen leírt és jellemzett, általa csakis az igaz királyainkhoz társított szellemi képességet, az aranykor ösztönét. Ilyenkor – a darab elején és a végén – a király valóban a világot feltépő tekintettel tud maga körül átlátni minden hatalmi praktikán – a világot feltépő tekintet pedig a magyar népmesék tanúsága szerint soha nem lehet más, mint a csillagszemű tekintet.

A csillagszemű királyok világot feltépő tekintettel látják a csillaggyerekeket

Ezzel a csillagszemű tekintettel látja tehát meg a király a róla álmodozó lányok között a legértékesebbet, azt, aki neki az aranyhajú gyermekék születését ígéri. S a szellemi sötétség szörnyű kábulatából felocsúdva ugyanezzel az újra megtisztuló tekintettel fedezi fel az udvarba visszatérő aranyhajú hármasokban saját valaha volt csillaggyermekeit, naphéroszait.

Toót-Holló Tamás a király – az érckorok váltakozó fényeivel és sötétségeivel együtt szintén váltakozó tudatállapota miatt – csak részleges tisztánlátását felemlegetve azonnal szembeállította ezzel a kozmikus befolyásoknak kitett instabilitással a királyné – a magyaroknak a Fény gyermekeit világra hozó, napba öltözött Boldogasszony – végtelen és kikezdhetetlen stabilitását. Jelezve, hogy a darab koncepciója szerint az állhatatlan király helyett az állhatatos királyné az, aki valójában a magyarságot megtartó erejű emlékezetkultúra letéteményese. S ez akkor is az ő érdeme és erénye, ha a darab során mérhetetlen megaláztatásokat szenved el éppen ezért az állhatatosságáért – a Fény gyermekeit el nem áruló, értük a kővé dermedés kínját és fájdalmát is vállaló magatartásáért.

A királyné nem hajlandó elfelejteni a király vele és a gyermekeikkel szemben elkövetett árulását

Boldogasszony anyánk felejteni nem képes állhatatossága ugyanakkor azt is jelenti, hogy ő az, aki a darab magánéleti, párkapcsolati dinamikáját sem engedi úgy alakulni, hogy – amint a szerző fogalmazott – a dráma vége egy szirupos hollywoodi befejezésbe torkolljon. Toót-Holló Tamás utalt arra, hogy a mese több variánsa más és más végkifejletet enged meg a királyné sorsát illetően, s ezek túlnyomó többsége felkavaróan drámai, arról árulkodik, hogy a valaha volt mesemondók ugyanúgy nem akarták elfelejteni – és az utánuk következő nemzedékek által elfelejteni engedni – a királynét ért megaláztatásokat, ahogyan a királyné sem volt hajlandó elfelejteni a király vele és a gyermekeikkel szembeni árulását.

A szétesett királyi családban rendezni tudják a sorokat, de semmi nem a régi már

„Ezek közül kellett választanom nekem is. Engedtem ugyan újra egyesülni a családot, de kerülni akartam a szirupos hollywoodi befejezést is, mert azzal elveszne a lélektani hitelesség. Az átélt megpróbáltatások drámaisága. A darabomban a királyné soha nem feledi el, hogy mit tett vele az őt és a szerelmüket csúful eláruló király, de a törvényes rend visszaállítása érdekében – bizonyos fenntartásokkal ugyan, de – visszafogadja őt. Elfogadja, hogy újra egy családot alkotnak, de nem felejt. A megbocsáthatatlan bűnök megbocsátatlanok maradnak, de mégis rendezik a soraikat a szereplők” – olvasható az interjúban, milyen választ adott saját művében erre a magánéleti dilemmára a szerző.

Az első félhivatalos hír a bemutatóról: 2023 decemberében lesz a premier a Nemzeti Színházban

Az interjú végén kérdés hangzott el a darab várható premierjének időpontjáról is, s erre válaszul Toót-Holló Tamás valami olyat árult el, ami a produkció hivatalos kommunikációjában eddig nem került nyilvánosságra.

A szerző egyfajta félhivatalos közlés formájában ezúttal végre pontosabban is sejteni engedte az ősbemutató tervezett időpontját, amelyről Vidnyánszky Attila, a darab leendő rendezője eddig csak annyit tudott közölni, hogy a premier a Nemzeti Színház 2023-2024-es kőszínházi évadában lesz.

A Fény születését váró adventi várakozás jól illik ehhez a magyar evangéliumhoz

Tudomása szerint a bemutató 2023 decemberében lesz – jelezte a szerző, rögtön hozzátéve azt is, hogy ez a most már komolyan tervbe vett idősáv szerinte azért is ideális, mert a Fény születését váró adventi várakozás közege nagyon is jól illik ehhez a magyar evangéliumhoz.

A kétrészes interjú első része itt tekinthető meg.
A kétrészes interjú második része itt olvasható.