Élnek az őseink, csak a testük nincs velünk

Grandpierre Atilla és Toót-Holló Tamás pódiumbeszélgetése a Vágtázó Csodaszarvas Klub rendezvényén

A Selyemúton közlekedő ősi tudás egyformán meghatározza a Vágtázó Csodaszarvas zenéjét és az Aranyhajú Hármasok Produkció világképét – erre jutottak egymással a diskurzus jeles résztvevői a Fonó Budai Zeneházban, ahol aznap este nagyjából egyszerre tört ki a hunok csatája és aratott diadalt a magyarság megmaradásakarata. Az előbbi az VHK legendás számát feldolgozva. Az utóbbi az aranyhajú gyermekek magyar üdvtörténetét megszólítva.

A modern világ se az Aranykor, se a mágikus kor fogalmával nem békült ki, s ezért egyszerűen megtagadja ezt az örökséget. Az egyebek mellett a rejtve rejtező magyar ősmítoszokat is megidéző népmeséink így egy megtagadott világról szólnak – fejtette ki Grandpierre Atilla, a Vágtázó Csodaszarvas zenekar énekes-frontembere, aki fizikusként, csillagászként és az Kárpát-medencei magyar ősműveltség kutatójaként is elhíresült.

Mint mondta, a Vágtázó Csodaszarvas Klub május 19-i pódiumbeszélgetésére éppen ennek a tagadásnak a szellemét elűzendő hívta meg Toót-Holló Tamás írót, az Aranyhajú Hármasok Produkció szellemi vezetőjét. Az Aranykor tagadásának szellemétől az Aranykor szellemi örökségének éltetéséig egy olyan időhídon keresztül kell visszamenni a múltba, amely szerinte a népmesék híres kezdőformulájával is jól megjeleníthető – hívta fel a figyelmet Grandpierre Atilla, aki ezt követően a „hol volt, hol nem volt” népmesei kezdőformula távoli időkre és nem az anyagi világban elhelyezkedő terekre utaló dimenzióit kezdte értelmezni.

Ennek a fejtegetésnek a kezdetén azt is rögtön előre bocsátotta, hogy ebben a szellemi utazásban maguk az őseink lehetnek a segítségünkre, akik máig élnek, mert csak testileg nincsenek velünk.

A népmesék hol volt, hol nem volt világában minden annyira tündéri, varázslatos és érthetetlen, hogy sokan úgy vélhetik, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – mondta, miközben az Óperenciás tenger és az üveghegyek lehetséges igazságait is szóba hozta, s ezzel már a szakrális földrajz kategóriát is a beszélgetés terébe emelte.

A szakrális földrajz kategóriához kapcsolódva Toót-Holló Tamás először a kemence sutjába invitálta meg a hallgatóságot, amely szintén egy népmesei helyszín, az a valószerűtlenül múló időt magában foglaló tér, amelyben a szellemi és testi érésük állapotában várakozó táltosok szoktak a magyar népmesékben hamuban ülve furulyázni. Az Aranyhajú hármasok című, kíséretként egy folkoperával is kiegészülő színpadi mű szerzője a kemence sutjában lezajló szellemi érés folyamatát a taoizmus ismert fogalma, a magyarra cselekvéstelen cselekvésként lefordított „wei wu wei” üzenetével kötötte össze – bizonyságul arra, hogy a Keletet a Nyugattal összekötő Selyemúton közlekedő ősi tudás olyan párhuzamokat is magában rejt, amelyek még mindig az újdonság erejével hathatnak ránk.

Mint mondta: a Selyemút öröksége, amit ő is a magáénak érez, meglátása szerint ugyanaz az örökség, mint aminek a szellemében a Vágtázó Csodaszarvas zenei világa is el tudja magát helyezni egy szinte végtelen eurázsiai térben. Toót-Holló Tamás a szakrális földrajz fogalmai között pásztázva ezt követően a saját kutatásai közül a falu szélét is megemlítette, ahol a hiedelemmondáink szerint a garabonciások is fel szoktak bukkanni, hogy ott tejet és kenyeret kérjenek. Erről a falu széli beköszönésről szólva meggyőzően érvelt amellett, hogy ez a kérés valójában nem egy éhenkórász csavargó könyörgése étel és ital után, hanem egy ősi mitológiai tudás rituális felkérdezése, amelynek a végén helyes válasz esetén a garabonciások termékenységáldása hangzik el, helytelen válasz esetén pedig a garabonciás sárkány hátára pattan, s viharfelhőt terel a ház fölé. Aztán az Aranyhajú hármasok egyik helyszínét, a magyarok aranyos szegeletét is szóba hozta – s itt mondta el, hogy ez a megtartó erejű, az aranyhajú fiúról gondoskodni kész, rejtve rejtező zug a magyar megmaradás egyik csodálatos példázatával, az aranyhajú gyermekek naphéroszi küldetése fényének megőrzésével szolgál.

A magyar megmaradásakarat őserejét szóba hozó gondolatokra reagálva Grandpierre Atilla úgy vélekedett, hogy a népmesék szerinte nemcsak a különböző varázserők működéséről szólnak, hanem egyfajta a magyar néplélekben eleve benne élő őserőt is felmutatnak.

Őserő rejlik az ősi magyar valóságban – jelentette ki Grandpierre Atilla, majd ezt a gondolatmenetet azzal folytatta, hogy ezt az őserő valójában maga az életerő. Ez az az erő, amelyben jelenleg Nyugat-Európa egyáltalán nem bővelkedik – állapította meg. Holott az élet az egyetlen olyan valóság, amely önmagát újrateremti – tette hozzá, jelezve egyszersmind azt is, hogy annak az életösztönnek, amelyből az életerő folyamatosan táplálkozik, az emberi lélek a forrása.

Az emberiség ősvallása egyfajta lélekhit – mondta Garndpierre Atilla, utalva arra, hogy a régi ember az önazonosságát a lélekben látta, mert rájött arra, hogy a lélek az igazi valóság.

Az emberiség ősvallása másrészt mindig is egyfajta, a napkultusz jegyében fogant csillagvallás – folytatta ezt a gondolatmenetet Toót-Holló Tamás, aki darabjában, az Aranyhajú hármasokban bevallottan a pusztai nomád őseink által ránk hagyományozott asztrálmítoszi hagyományt helyezi vissza eredeti jogaiba, miként darabja végén a meggyilkolt vagy a száműzött aranyhajú gyermekek is visszakapják eredeti jogaikat a hozzájuk egy időre hűtlenné váló, a Fény születését eláruló királyi udvarban.

A színpadok igazsága nem művi igazság – állapította meg Toót-Holló Tamás, egyaránt utalva a Fonó Budai Zeneház színpadán rendszeresen fellépő Vágtázó Csodaszarvas színpadi produkciójára, de saját művére, a Nemzeti Színház színpadán idén decemberben bemutatandó Aranyhajú hármasokra is.

Nagyon nehéz, nagyon sötét időszakban élünk. Rászorulunk a fényre. Legyen hát velünk a fény – mondta ki a pódiumbeszélgetés zárszavát Toót-Holló Tamás, aki ezzel egyaránt ráirányította a figyelmet a Vágtázó Csodaszarvas és az Aranyhajú hármasok produkciójára is, amelyeket a pódiumbeszélgetés során egyszer már összekötött egymással. Jelezve, hogy mindkét szellemi vállalkozásban az a közös, hogy nem a hagyományőrzés. hanem a teremtés fogalmaival írhatóak le. Oly módon, hogy ehhez a teremtéshez egyformán az ősi magyar világ örökségét veszik alapul, de nem megismétlik azt, ami egyszer már volt – s azon belül is: hol volt, hol nem volt –, hanem az itt és most is, még mindig zajló szüntelen teremtés részévé teszik.