Bán János: az aranyhajú gyermekek története a kulturális önazonosság őrzéséről szóló példázat

A beszélgetés arra is kitért, hogy az írónak az aranyhajú gyermekekről szóló történetünkkel szembeni elfogultságát az is jól jelzi, hogy az Ezer rege könyve címen összefoglalt könyvsorozatának első kötetében (A csillagösvény lovasai) két regét is szentel a két aranyhajú gyermek bemutatásának (A farkaskölyköket szoptató leány, A két aranyhajú vitéz).

A Kalavala sem más, mint mítoszrekonstrukció

A kereszténység előtti korokban született mítoszaink rekonstruálását egyébként olyan vállalkozásnak nevezte Bán János, amelynek rangos hagyománya van, beleértve ebbe a Kalevala összeállítását is, amely mű véleménye szerint nem teljes mértékben autentikus folklóranyag, hiszen akadnak benne rekonstruált elemek és mesterségesen megteremtett összefüggések is. Mint megjegyezte, előbb-utóbb minden nép megpróbálja elvégezni a mítoszrekonstukcióit, a saját szuverén történeteikhez visszavezető utakat felderítve.

Az Aranyhajú hármasok és saját regeváltozata, A két aranyhajú vitéz rekonstrukciós eljárásai között számos párhuzam mutatkozik meg, ami érthető is, hiszen mind a színpadi zenés mű, mind a saját regéjének főhősei a magyarság mitikus korának naphéroszait formázzák. Tanulságos azonban az a különbség is, amely abban mutatkozik meg, hogy az Aranyhajú hármasok a korai Árpád-házi királyok udvari kultúrájának közegébe, A két aranyhajú vitéz pedig a pusztai lovasnomád kultúra törzsi közegébe helyezi a fény születésének ígéretét, az aranyhajú gyermekek világra hozásának csodáját.

Aranyhajú hármasok és aranyhajú vitézek – udvari ármányok és törzsi viaskodások

Arra a kérdésre válaszolva, hogy nála miért nem egy király, hanem egy nomád törzs vezére, Tarhon kapja meg azt a csodás ajánlatot, melyben neki aranyhajú gyermekek születését ígérik, Bán János a történet ősi időkig visszanyúló, tekintélyes múltját hozta fel magyarázatként.

Mint mondta, teljesen elfogadja azt a megközelítést, amely az Aranyhajú hármasokat élteti, s amely a magyar Turul-nemzetség sztyeppei őseinek pusztai nomád hagyománya és a Szent István megalapította keresztény királyság új eszmevilága közötti konfliktuszónába helyezi a naphéroszok születésének csodáját.

Ő viszont Tarhon főhősnek választásával abba a korba helyezte vissza a maga mítoszrekonstrukcióját, amelynek értékei az Aranyhajú hármasok aranykortudatú szereplőinek gondolkodásában is jelen voltak – a lovasnomád törzsi kultúrába.

A trauma ismerős, a vallásközi feszültség viszont új elem

Bán János úgy tartja, hogy amit az Aranyhajú hármasok leír, traumaként azonosít – s a kereszténység felvételének idejébe helyez –, az a jelenség korábban, a törzsi társadalmak korában sokszor megismétlődő trauma lehetett, legfeljebb nem mindig vallásközi feszültségek formáját öltötte. A hódító nép és a meghódított nép eltérő önazonosságtudata és szokáshagyománya között szerinte számtalanszor kialakulhatott egyfajta erőszakos cseréje a normáknak és elvárásoknak – ez az a konfliktushelyzet és ez az a normacsere, amit az Aranyhajú hármasokban az aranyhajú gyerekek kopókölykökre cserélése, az ő verziójában, A két aranyhajú vitézben pedig az aranyhajú gyermekek farkaskölykökre cserélése kifejez.

A farkaskölykökre cserélt aranyhajú gyermekek is ezt a másik dimenziót fejezik ki az ő koncepciója szerint. Mert amíg az Aranyhajú hármasok esetében a kopókölykök a vallásközi feszültség kontextusában egyértelműen a régi világ, a régi hit híveinek megalázásaként éppen kopókölykök – jeléül az ezzel is ebhitűként megbélyegzett pogányok elmaradhatatlan meggyalázásának –, addig a farkaskölykök az ő nomád, törzsi világában nem megaláztatásnak szánt cserék, hanem pusztán egy rafinált ármánykodás eszközei.

Kutyák és farkasok – totemősök és naphéroszok

Szimbólumok ők is, ahogy a kopók is azok, de Bán János – mint kifejtette – ebben a szimbolikában a Petőfi Sándor verseiben foglaltakhoz hasonlóan gondolkodik a kutyák és a farkasok sorsáról, a megszelídített, háziasított ölebek és a megszelídíthetetlen ragadozó vadak különböző létállapotairól. Ezen túlmenően a farkasok – jóllehet egy alávaló ármány eszközeiként kerülnek elő – ugyanúgy totemősök a sztyeppei népek mitológiájában, mint ahogy számunkra a kerecsensólyom, vagyis a turulmadár is az volt – jelezte.

A farkasok Bán János mítoszrekonstrukciójában így egy olyan jótéteményben is részesülnek, amelyhez hasonló az Aranyhajú hármasok kopókölykei esetében teljességgel elképzelhetetlen lenne: őket ugyanis az aranyhajú gyermekeket világra hozó szelíd szavú, aranyhajú lány, miután felébredt a szülés utáni álmából, szánalmában megszoptatja, hogy ne vesszenek oda mégse. S ugyanezen farkasok lesznek azok, akik Bán János mítoszrekonstrukciója végén az ármánykodó nőalakokat, a fekete szívű Margát és Mirgát darabokra tépik, s ilyen módon közvetetten ők maguk is a fény szolgálatába szegődnek.

Mindig ébernek kell lenni, különben felfalnak

Bán János a farkasok szerepeltetésével elmondása szerint a pusztai népek egyik ősi tapasztalatát örökítette meg. Ez pedig nem más, hogy mindig ébernek kell lenni, mindig harcolni kell, mert abban a pillanatban, amikor elhiszed, hogy megnyugodhatsz, véged van, mert jönnek a farkasok és felfalnak.

A keleti nomád gondolkodás ugyanis arra tanít – hívta fel a figyelmet –, hogy olyan nincs, hogy valakik nem akarnak felfalni. A farkasok mindig elejtendő vad után portyáznak, s áldozatokra lesnek. Ennél a kiszolgáltatottságnál csak egy jobb van, ha te vagy a farkas – emelte ki Bán János, aki szerint keresztény mentalitás ide vagy oda, az Árpádok korában sem véletlenül maradt fenn az ősi magyar totemős, a kerecsensólyom szimbolikus tisztelete.

A turul tisztelete az ősi nomád vadászösztön ragadozó öröksége

Mert szerinte az Árpád-házi uralkodók legnagyobbjai éppen azért lehettek nagy királyaink, mert elfogadták ugyan, hogy ők már keresztények, de a génjeikben, s ezzel együtt minden uralkodói képességükben ott volt a turulmadár tisztelete, s ennek alapján az ősi nomád vadászösztön ragadozó öröksége.

Ahogy Tarhon alakjának kiválasztása, ugyanúgy a két ármányos nőalak, Mirga és Marga szerepeltetése is kérdéseket vetett fel a beszélgetés során. Bán János arra válaszolva, hogy nála a két ármánykodó nő miért éppen táltosok leszármazottja, ellentétben az aranyhajú gyermekek magyar mesevariánsaiban szereplő nőkkel, akik inkább már a királyi udvar világában folytatott hatalmi praktikák mesterei, az északi regék sötétségét említette ennek a történetfordulatnak a mintájaként.

Bán János aranyhajú vitézeinek történetében Tarhon vezér korábbi táltosának egyik fekete lánya, Mirga az, akinek van egy még feketébb lánya, Marga, aki maga is bűbájos – ez pedig így éles ellentétben áll a magyar udvari kultúrában jártas mesevariánsok üzenetével, melyek szerint az ármányosok szemében éppen a Királyné, az aranyhajú gyermekeket világra hozó Napba öltözött asszony a bűbájos, vagyis a pogánysággal bármikor gyanúba hozható teremtés.

Udvari ármányosok helyett a sötét, északi irracionalitás démonai

Mirga és Marga, a két sötét szívű alak – egy valaha volt táltos bűbájos lánya és lányunokája – Bán János szerint az északi törzsi mitológia sötétségéből átszármazó irracionális komorság letéteményesei nála. Ez nem a skandináv mitológiát idézi persze, hanem az északi finnugor népek, a mordvinok vagy éppen a nyenyecek mondavilágának komorságát – jelezte, hozzátéve: ezekben az északi, finnugor történetekben mindig a túlélés a lényeg, amelyhez a túlvilági hatalmakkal folytatott küzdelem is hozzátartozik. A táltosok sötét szívű leszármazottai szerinte ennek a túlvilági erőkkel zajló fantasztikus fordulatokban gazdag mérkőzésnek a részesei leginkább.

Mirga és Marga a sötét, északi irracionalitás démonai, amíg a farkaskölykök a türk népek harcias kiállásának totemállatai – fejtette ki Bán János, aki szerint az ő aranyhajú történetének ez a különböző népek mitológiáit fúzióra bocsátó jellegzetessége lényegében ugyanolyan fúziót mutat fel, mint amilyen keveredést a pusztai törzsek világa is állandóan megélhetett.

Választani kell az anyagi javak és a szellemi kincsek között

A beszélgetés során az Aranyhajú hármasok és A két aranyhajú vitéz közötti legfőbb rokonság is többször szóba került. Nevezetesen az, hogy az előbbiben a Király, az utóbbiban pedig Tarhon vezér egyformán úgy kap csodás ajánlatokat a három házasságról ábrándozó lánytól, hogy az első két ajánlat a seregek boldogulását, gyarapodását szolgálja, a harmadik ajánlat viszont egy szakrális, csak szellemi értelemben a helyén kezelhető varázslatot ígér, az aranyhajú gyermekek eljövetelét jósolja meg.

Az anyagi javak és a szellemi kincsek közötti választás egyben két lehetséges megmaradásparadigma közötti választást is jelent, amely Bán János szerint nemcsak a pusztai népek, hanem minden meghódított nép számára súlyos dilemmákat jelent.

Ezt a választást tehát mindkét, az aranyhajú gyermekekről szóló mítoszrekonstrukció elmaradhatatlan elemének tekintette, s utalt arra is: nem véletlen, hogy a magyar megmaradás ügye az aranyhajú gyermekek történetében az önazonosság megőrzésének súlyos kérdéseivel kerül összefüggésbe.

Átéltünk már néhány traumát, s kezelni is tudjuk őket

Szerinte a Király vagy Tarhon vezér bölcs választása – vagyis az aranyhajú gyermekek csodája melletti habozás nélküli elköteleződés – annyit jelent, hogy ez az ősmítoszunk arról szóló tanúbizonyság, hogy őseink már átéltek néhány traumát, s megtanulták kezelni is ezeket a traumákat. Tudatában annak, hogy egy nemzet és annak bármelyik tagja számára egyformán fontos az önazonosság vállalása. A szuverenitásunk múlik ezen – fejtette ki Bán János, aki a keleti és a nyugati hunok sorsán keresztül érzékeltette a szellemi kincsek őrzésének jelentőségét, vagyis azt a döntést, ami ebben a történetben az anyagi javak gyűjtése helyett inkább a naphéroszok születése mellett tesz hitet.

A keleti hunokat – ismertette Bán János – a kínaiak katonailag sokáig nem tudták megtörni, s végül úgy tudtak csak úrrá lenni rajtuk, hogy meggyőzték őket arról, hogy a kínai ruhák kényelmesebbek, a kínai lányok jobb feleségek, s a kínaiak zenéje pedig jobb zene, mint amit korábban ők hallgattak. Egy harcos népet ilyen módon a kínaiak nem legyőztek, hanem a tudatukat átformálva valójában hosszú távon, lassan-lassan asszimiláltak. Elérve azt, hogy elfelejtsék, kik ők, s honnan jöttek. Atilla nagykirály őseinek hun seregei azért választották a nyugatra vonulást, mert ezzel jobb esélyük nyílt önmaguk kultúrájának zavartalan megőrzésére, mint amire keleten lett volna lehetőségük. De ugyanaz a beolvadás játszódott le a Julianus barát által még keleten megtalált magyar törzsek esetében is a tatár hordák nyugat felé tartó özönlése alatt. Julianus még megtalálta őket – s egy olyan állapotukban talált rájuk, amelyben ők nyilván egészen más regéket és mondákat őriztek meg a saját múltjukról, mint amilyenek birtokában mi akkor a Kárpát-medencében lehettünk. Ezek a páratlan kincsek aztán elvesztek, miután a keleten maradt magyar törzsek beolvadtak az új sztyeppei hódító népek áradatába.

Hét törzs szövetsége, a gyepűk őrzése és a keresztény hit védelmezése

Az aranyhajú gyermekek története épp ezért elsősorban a kulturális önazonosság őrzéséről szóló példázat – jelentette ki Bán János.

Az elvágyódás, visszavágyódás az őseink számára többször megélt tapasztalás volt – a régi világ elvesztésének traumáját pedig mindig egy új közösségi tudat kialakulása szüntette meg. Hogy mi most akkor már ezek és ezek vagyunk. Nem azok, akik korábban voltunk, hanem mások, de közben mégis ugyanazok. Hol hét törzs szövetségének harcosai, hol egy új kárpát-medencei királyság gyepűinek őrei, hol pedig a keresztény hit védelmezői.

S azért lehettünk a sorsdöntő változások közben mégis ugyanazok, mert nem veszítettük el a képességünket arra, hogy megőrizzük a tudást arról, kik vagyunk, honnan jöttünk.

A régi korokban ez úgy zajlott, hogy amíg éltek a régiek, akik emlékeznek a régi időkre, hagytuk, hogy ők a régi idők emlékét éltessék. Manapság pedig ősi mítoszokat rekonstruálunk, mint ahogyan a régészek ásnak le a talaj régebbi és még régebbi rétegeibe.

A magyar aranykorok emlékét sokáig a történetírók tartották elevenen, de soha nem szabad alábecsülni a kulturális emlékezet őreinek, a népdalok énekeseinek, a mesék mesemondóinak a jelentőségét sem.

Írók feladata lehet a múltidéző kísérletek lefolytatása

S most a tudomány és a művészet előtt új dimenziók nyílnak – s éppen az ősiség felderítésének céljából. Vannak új tudományok, mint például az archeogenetika, s vannak újszerű művészeti kihívások, mint például a mítoszrekonstrukciókon alapuló múltidéző kísérletek.

Íróként felemelő dolog, hogy nyomába eredhetünk annak is, hogy létezik egy, a mai nemzeteken túlmutató ősi, közös kincsünk. Ezeknek a történeteknek – így egyszersmind az aranyhajú gyermekekről szóló történeteknek – a nemzetek fölöttisége végre egy jó értelemben vett nemzetköziség, amelyet felhasználva megint csak hazatalálhatunk.

Felhasználva mind a két megmaradásparadigmát, amelyikről akár az Aranyhajú hármasok Királya, akár A két aranyhajú vitéz Tarhon vezére döntést hozhatott.

Harcolva akár a farkasok vagy a kerecsenek ragadozó ösztönével – vagy emlékezve akár a régi öregek bölcsességével. Az Aranykorok létébe vetett megingathatatlan hittel.

Akár így teszünk, akár pedig úgy, mindig az aranyhajú gyermekek tanításai szerint cselekszünk. Mert ők a magyar megmaradásért folytatott harcban és a magyar megmaradás érdekében kifejtett spirituális érzékőrzésben is egyformán a társaink lehetnek – méltatta a történet egyik legfőbb, örökké aktuális tanulságát Bán János.