Kakasdi ​népmesék

(Dégh Linda gyűjtése)

Tündérszép Ilona 

Vót, hol nem vót, hetedhét országon ëgy jó gazdaembër. Annak vót három lëánya. Ëgy napon aszondja az édësanyja:

– Édës lëányaim, eridjetëk, és szëdjétëk ki a kendërt máma!

– Jól van, édësanyám, elmënyünk.

El ës mëntek másnap mind a hároman. Hözzafogtak kendërt szëdni, s ott ők énekéltek a kendërszëdésën. Amint szëdték a kendërt, hát énekëltek. Ëccër mënyën arra felé a császár fia lóháton. Hát az a kendërfőd kirúgott az útra, a kövesútra, s nem vót erőst mëssze az úttul, hát a császár fia mëghallta azt az énekët. Hát mëglassította a lovát, lassabban kezdëtt mënni, hallgatta az énekët. Hát imán közel ért, ëggy iránba lëgyenek, mán közelëdëtt oda. Aszondja a legnagyobbik lëán:

– Nëzzétëk csak, közelëdik a császár fia! Jaj, ha ingëmet elvënne feleségül – aszondja – a császár fia, én ëgy szál kendërbül annyi fonalat fonnék, és annyi vásznat szőnék, hogy az egész császár katonáját kiëlégíteném, s még nekëm ës maradna, annyi ingët varrnék.

Aszondja a másik:

– De ha ingëm elvënne feleségül, ëgy szál kendërbül annyi kënyerët sütnék, hogy az egész katonaságot kiëlégíteném, és még nekëm ës maradna.

Aszondja a harmadik, a küssebbik:

– De ha ingëmet mëgkérne, én oan szép arangyhajú gyermëkët szülnék, mëen még a világon nem vót, oan szép.

Ezt a császár fia mëghallta. S aval ők folytatták a dolgikat előre, a császár fia mëgsarkalta a lovát, s elmënt előre. Elhajtott a császár fia, de ő oan izgatott lëtt, hogy ő azt nem tudta felejteni, hogy a lëányok mit beszégettek. Elmënt haza, s egész éjcaka nem aludt, csak ezën gondókozott, hogy mit mondott a küssebbik lëány. Azt gondóta, hogy ő még másnap ës elmënyën, arrafelé sétál, s háthogyha ott lësznek ezëk a lëányok, mégës beszél velik. De imán másnap hintóval mënt. Mikor odáig ér, leszáll a kocsirul, s odamënt a lëányokhoz, a kendërfődre. Köszön, s fogadják a lëányok. Aszondja a császár fia:

– Nahát, mëik vótt az a lëán, aki aszondta, hogy ha a császár fia elvënné feleségül, oan szép arangyhajú gyermëkët szülne, amëen még nem vót a világon?

Hát mëgjedtek akkor a lëányok. Hát a két nagyobbik rëamutatott a fiatalabbikra, hogy: – em mondta. Hát mëg ës jedt, mëg kigyúlt, mint a tűz a lëán szégyëlletibe. Aszondja a királyfi neki, hogy:

– Amit mondtál tënnap, mondd csak mégëccër!

Aszondja, ő csak viccëit, ő csak viccbül mondta.

– Ó – aszondja –, én csak viccëltem.

Aszondja:

– A viccët mëg këll valósítani. Gyere, üjj fël a kocsimra, s jössz velem!

Akkor még jobban mëgjedëtt a lëán. Fëlűtette a kocsira, s elvitte haza. Na, aszondja:

– Ha ezt merted mondani, én elvëszlek feleségül.

Hëába mondta, hogy csak viccbül mondta, aszondta, mëg këll valósítani.

Nahát, el ës vëtte feleségül, mëgesküdtek. Oan szépën éltek, mint két galamb. Szerették ëgymást. Hát ëccër az asszon anyának érzi magát, a mënyecske, s az urának mëgmondta. Hát úgy örvendëtt, hogy nem tudta, mit csinájjon a császár fia, hogy most lësz nekik két szép ikër arangyhajú gyermëkik. Hát alig várta azt az órát, hogy eljöjjön.

Ëlég a, hogy mëgszomorították, met jött ëgy bépëcsétëlt levël, hozott ëgy futár, átnyújtsa a császár fiának. Fëlszakasztotta, s olvassa, hát szólítsák a háborúba. De gyorsan mozgósítson, s indujjon, met tör rëa az ellenség az országba. Jaj, mëgbúsujja magát a császár fia, hogy mi lëssz a feleségivel. Elhozza az Isten a szülő óráját, s nem láthassa mëg azt a két szép gyermëkët. Hëába, këllëtt mënjén, mit csinájjon? Rëabízta ő a szakácsnéra a feleségit, met a szakácsnő vígasztalta, ne búsujjon.

– Ne búsujjon, fëlségëd, elmëgy – aszondja –, s itt vagyok én, s én jó kezelés alá vëszëm, s úgy dajkálom, mint az én magam gyermëkét.

Nahát a császár fia a lelkire kötte a szakácsnénak, hogy nagyon jó gondját visejje a feleséginek, s elhozza az Isten azt az üdőt, hogy mëgszaporodik, gyorsan írjon neki. Írjon írást, hogy ő ne aggódjék.

– Na – aszondja –, csak ne búsujj, met én oan gondját viselëm, hogy még ëgy hajszála se esik el. S minnyá értesítlek – aszondja –, ha mëgszaporodik.

S aval elmënt a császár fia, imán szóltak a kürtök. Künn az úton várták, csak még ő van hátra, a katonaság ott állott. Elbúcsúzott a feleségitül, s nagy sírva elmënt. Igen, de azt nem ës remélte, s nem képzelte igën, mëkkora ellensége a feleséginek az a szakácsné. Nem ës sejtëtte, met neki vót ëggy erőst szép lëánya, s ő örökké abba vót, hogy azt vëszi el feleségül. S ahogy elmënt az ura, harmadnapra mëgszületëtt, oan szép ikërgyermëkëket szült, de ëggyik lëán vót, a másik fiú, mind a kettőnek arangyhaja vót, oan gyönyörűek vótak, hogy inkább hasonlítottak mënnyei angyalokhoz, mint földi embërhëz.

Nohát, sokáig nem örvendëzëtt az anyja velik, met az a gonosz szakácsné akkor éjcaka, mikor aludt a császárné, a két gyermëkët elvëtte mellüle, s odatëtt a kebelire két kutyakölyköt a helyibe. A maga urát odahívatta, s azt mondta az urának:

– Nëzd csak, én ezt a két gyermëkët a kezedre adom, s vidd el titokba az erdőbe üket, s öld mëg, s hozd haza a két szëmit mind a kettőnek! A szëmiket vëdd ki, s hozd haza, hogy győződjem mëg, hogy mëgölted. S ezt mëg ne tudja sënki.

S akkor leült, s írt ëgy levelet a császárnak:

– Hatalmas császár – aszondja –, mëgírtam azt a nagy örömét nekëd, hogy mekkora gyalázat érte a kastédat. – Aszondja: – nemhogy arangyhajú gyermëkët szűjjön a feleségëd, hanem két kutyakölyköt hozott a világra.

S akkor azt írta vissza a császár:

– Ha kutyakölyök, akármi, hadd el, hagyjátok el, akármi, míg én hazamënyëk.

Imán hagyjuk ezt el. Itt a gyermëkëkët elvitte az embër az erdőbe, létëtte ëgy fa tövihëz. Erőst gyönyörűszép gyermëkëk vótak, mëgsajnáta az embër. Gondóta magába:

– Istenëm, ezëk ártatlanyok, ezëk nekëm nem vétëttek, hát métt vëgyem el nekik az életjiket. Ezétt ëccër valaki számot kér.

Nekifogott, csinált ëgy faládëcskát, s a két gyermëkët belétëtte. Szurokval kerekën sikította, bémárcolta. Ott vót ëgy folyóvíz, s ott elcsapta a ládëcskát. Hát elëngedte az bizon az Isten számába, hátha valaki kerül, kivëszi, s ha nem, az Isten visejje gondját. Mëglátott ëgy fán ëgy fészkët, s abba vót két bagolyfiú. Azt levëtte, az szëmiket kivëtte, belécsomagolta ëgy papírba, s hazavitte.

– Itt van, feleség – aszondja –, készën van imán, elhoztam – aszondja – a jegyët, győződj mëg – aszondja –, a jegy itt van, s mëgöltem.

Nem üsmerte mëg.

– Valaki nem vëtte-ë ëszre a titkot – aszondja –, sënki se látott?

Mikor mëgkapta azt a levelët a szakácsnő, fogta ki a levelët a postástul, fëlolvasta, akibe a császár fia azt írta, hogy akármit szült, ne bántsák. Hát akkor úra azt írta vissza:

– Fëlségës császár – ezt írja –, ez nem kibírható, met akkorán vinnyognak azok a kutyakölykök, hogy éjcakán nem bírok aludni tőlik, sem az anyja, sem én. Hát imán szánjanak – aszondja.

– Elértem – aszondta – azt a szënvedést, majd ha hazamënyëk, én elintézëm. – Ezt írta vissza a császár fia.

Akkor az úra azt írta:

– Mondd mëg, hogy mit csinájjak, s írd mëg, hogy mi lëgyën, úgy ësszerágta az emlőjét azok a kutyakölykök, hogy imán vért szípnak, úgy elszípták az anyjikat.

– Métt ëngedték – aszondja –a mejjire ezëket a kutyakölyköket, métt ëngedték, hogy szoptassa? Nem muszáj annyi tejet kapjanak, azt el bírják tartani másképpen ës, de ne bántsák, míg haza nem jő!

Nahát, ezt imán hagyjuk el. mënjünk vissza a gyermëkëkhëz! Addig vitte a víz azt a két gyermëkët, hogy ëgy helyt mint vitte, ëgy halász halászott, mëglátta, a víz hoz ëgy ládacskát. Gondojja magában a halász, mi lëhet az a ládëcska? Beléűt a csónakba, s kivëtte azt a ládëcskát, kihozta a partra. Fëlszakasztja a ládát, hát lássa, oan gyönyörű két gyermëk, tán még szëmbemosolyogtak vele.

– Jaj, Istenëm – aszondja –, mit kűdtél te nekëm, úgy sincs gyermëkëm! Hogy mëgőrvend ezëknek a feleségëm.

Örökké sóvárogták, hogy a jó Isten nem kűd nekik vaj ëgy gyermëkët, hát most kettőt kűdött. Hazavitte, s mondja a feleséginek, hogy mit hozott. Ëssze-vissza csókógatták a gyermëkëket mind a ketten, minnyá ruhacskát igazított nekik, fëlöltöztette. Úgy dajkálta, mintha édësanyja lëtt vóna, őket.

Szépën és fejlődtek a gyermëkëk, oan szépën fejlődtek, hogy gyönyörű. Itt a császár hazajött a háborúbul. Ahogy bémënt abba helybe futott bé a szobába a feleségihëz.

– Na, hogy vagy, kedves feleségëm, hol vadnak a gyermëkeid?

Hát az sírni kezdëtt, hogy në, a jó Isten mivel áldotta mëg! Ő nem tudta, hogy úgy lopták el tüle a gyermëkeit. De aszondja a szakácsné:

– De fëlségës császár – aszondja –, mekkora szégyënt hozott a fejedre – aszondja – ez a királyné, hogy akár a királyné nevet visejje, mëen gyalázatot hozott a palotádba! Hát ha mëgtudják a të barátjaid és a más király, császárok, hogy mëen gyermëkët szült a feleségëd, mekkora gyalázat lëssz az nekëd? Én nem tartanám ëggy óráig se.

Addig mondott, addig mondott a császárnak, hogy aszondta a császár, hogy béfalaztassa a feleségit, hogy neki nem këll. Mëgutáltatta, addig mondott neki a szakácsné, hogy mennyi szégyënt hozott, s én nem tartanám, nem uraknak való. S odahívatott két kőmijëst, mëgparancsolta, hogy a palota ëggyik sórkába oan likat csinájjanak, akibe béfér az az asszon, falazzák bé. De ott vót ëgy pulykapásztor, aki szërnyen szereti a császárnét, erőst szerette ez a császárné ës őt. S az a lëánka ëszrevëtte, hogy mit akarnak, s erőst sajnálta. Hát ő hogy s hogy nem, hëzzáfért az arangyhoz, s kimer ëgy tángyér arangyat. A császár csak kiadta a parancsot, hogy falazzák el, s aval ő elmënt hazulról. S a lëánka elmënt a kümijësëkhëz, s kérte üket, hogy ő hoz ëgy tál arangyat neki, csak hagyjanak ëgy titkos ajtócskát, ahol ő tudjon ënni nyújtani bé a királynénak. Met ez oan tisztalelkű asszon vót – aszondja – s jószüvű, hogy mëghalok érte, úgy sajnálom.

Elfogadta a kőmijës, hogy ő mëgtëszi, hogy úgy csinájja mëg, hogy ő tudjon nyújtani bé ënni. Hagyott ëggy oan titkos ablakot, hogy azt csak a jó Isten tudta mëg a lëánka.

– Nagyon vigyázz – aszondja –, hogy mëg ne tudja sënki, met ha valami árulás esik, a legkénosabb halálval veszeszt el a császár.

S úgy lopiba vivëgetëtt ënni a császárnénak, s úgy élődött a császárné. Imán hagyjuk el ezt, mënjünk vissza a gyermëkëkhëz!

Imán itt a gyermëkëk erőst szépën fejlődtek. Úgy nőttek azok a gyermëkëk, úgy nőttek, hogy mikor négyësztendősek vótak, hatësztendősnek és béillëttek vóna. Akkor mëghót a halász, árván maradtak a gyermëkëk, csak az anyjikval. De jól gondozta őket, hát nőttek, fejlődtek, gyönyörű szépëk vótak, hogy az asszon nem tudott, mit csinájjon örömibe, úgy őrvendëtt nekik. Ëlég, hogy bújába az asszon ës lebetegëdëtt, hogy az ura mëghót, s ő ës mëghót. A két gyermëk árva maradt. A lëánka erőst okos vót, s odafigyelt, hogy az anyja hogy főz, hogy süt, s imán tudott főzni. Hát a gyermëk mënëgetëtt ki az erdőre, csinát ëgy nyílvesszőt, s örökké vadászott. Vitt haza mikor madarakat, mikor nyulat, vitte haza, s a lëánka készítëtte mëg. Így élődtek ők ketten.

Ëccér a gyermëk mint sétált, barangolt ēre-āra, ëccër csak ő elbotállózott ő a császár virágoskertjihëz, véletlenségbül odamënt. Ő mint gyermek, ő leskődött odabé a kertbe, s ott erőst sokféle vad vót a kertbe. Mëglátott ëggy arangyszőrű nyulat, fëltëtte magába, hogy azt mëglövi, ha élve nem tudja mëgfogni, mëglövi, de övé këll lëgyën. Hát ő ide mindënnap ellátogatott ehhëz a kerthëz, örökké leste azt a nyulat, s észben tartotta. Kitartotta a nyílvesszőt, elkezdte célozni, hogy azt lelövi. S éppeg a császár künn vót, az udvaron sétált, s mëglátta. Nekikiált a gyermëknek:

– Halt, mit akarsz?

A gyermëk úgy elfutott, mintha a két szëmit kivëtték vóna. Úgy elszaladott. Bémënt a császár, s mondja a szakácsnénak:

– Én nem tudom – aszondja –, miféle gyermëk leskődik itt, de oan gyönyörűszép gyermëk, szép arangy haju – aszondja –, s mindëgyre céloz bé a kertbe, nem tudom, mire fáj neki a foga. Imán keccër ës láttam – mondja a császár. Aszondja – hívom magamhoz, úgy elszalad, mintha a puskábúl kilőtték vóna – aszondja –, úgy elmënyën.

Aszondja a szakácsné:

– Mán elszaladott, hová, mēre szaladott?

Hát ő mëgmondta, mēre szaladt, mëik iránba. Hát másnap a császár elmënt, hova, hova nem, bajába. Hát belécsomagolt ő holmit ëgy kosárba, oan eleségët, gyümölcsöt, elindút ő abba az irányba, ahová mondta, hogy futott a gyermëk. Kezdte nyomászni, a gyermëkët. Addig mënt, hogy rëakadott arra a kunyhócskára, ahol laktak. Bémënt, s csak a lëánka ëgyedül vót odabé. Bémënt az öregasszon, s aszondja:

– Kié vagy, édës lëánkám, ki édësapád s anyád? Ëgyedül vagy?

Aszondja:

– Nem ëgyedül vagyok, hanem a tesvérëmvel.

– Hol a testvérëd?

– Elmënt vadászni.

– Hát a szüleid?

– Hát – aszondja – halászembër vót, s mëghótak. Előre édësapám s utánna édësanyám. Mëghaltak – aszondja –, csak ketten vagyok a tesvérëmvel.

– Nëzd csak – aszondja –, lëánkám, hoztam, lëgyën, mit ëgyetëk, s csak mondd mëg a tesvérëdnek, hogyha hazajő, hogy te azt láttad álmodba, hogy mënjën el, s lopja el Tündérszép Ilona lovát, met hogy vadász, s neki illik, hogy lóháton járjon, s ne gyalog, s el tudja lopni. S ha kérdi, hogy kitül halltad te ezt, mondjad, hogy álmodba láttad, hogy ëggy öregembër odamënt hëzzád, s aszondta, hogy mënjën el, lopja el, met el tudja lopni. Csak ingëm el ne árujj – aszondja.

Met ő azt hitte, hogy odakűdi, s akkor elpusztítja őtet Tündérszép Ilona. Nahát, imán kételkëdni kezdëtt, hogy az ő ura nem ölte még a gyermëkëket, s ez a gyermëk leskődik ott. Nem az ura, hanem az a császár, nehogy kivilágosodjék a titok, hiszën az urát maga kűdte el, hogy mëgöjje.

Hazamén a gyermëk, az öregasszon elmën. S mondja a lëánka, hogy ő mit látott álmában, hogy mënjën el, s lopja el a Tündérszép Ilona lovát. Met neki, mikor vadász, úgy illik, hogy ő lóháton járjon.

Aszondja:

– Nem tanyított-ë tégëd valaki erre?

Aszondja:

– Nem, álmomban láttam.

Hát még másnap rëgvel elmënt. Elindút Tündérszép Ilonához. Mint mënyën, mëgtalálkozott a juhászlegénvel. Jónapot köszön, s fogadja a juhászlegén.

– Hová mész, fiam?

Aszondja:

– Én elindútam – aszondja –, në, mit látott álmában a tesvérëm, hogy lopjam el a Tündérszép Ilona lovát.

– Jaj, fiam – aszondja –, nagyon këll vigyázz, met kilencvenkilenc imán otthatta a fejit, tehéd lëssz a századik, hogyha elfog. Hanem hallgass mëg ingëmet, mire tanyítalak. Eridj, dë sëess, míg alszik Ilona, hogy tudjál béjutni, met – azondja – ha ő ëbren lëssz, elfog, ottmarad a fejed! – Mëgnëvezte, hogy mëik kapun mënjén bé, több kapu vót kerekën, s mëlyik istállóban van az a ló.

Szépën elmënt, s elhozta a lovát. Elvitte haza, bécsapta az udvarra s mënt vadászni, még ënni se adott neki. Met erőst el vót kapva vadászni. Az a lëánka gondozta a lovat.

Akkornap az az öregasszon úra odamënt, úra vitt ënnik. Aszondja a lëánkának:

– Nézd csak, lëánkám, mondd mëg a tesvérëdnek, hogy a Tündérszép Ilonának a szobájában van ëgy tükör, azt ő el tudja lopni, lopja el. Csak ingëm ne árujj el, mondjad, álmodban láttad!

Hazamën a tesvére a vadászatbul, mondja neki. Aszondja:

– Nem tanyít-ë tégëdet valaki erre?

Aszondja:

– Nem, álmomban láttam.

Még másnap elmënt úra oda, mëgtalálkozott a juhászlegénvel. Elmondja neki, hogy hová indút.

– Nëzd – aszondja –, ügyekëzzél hamar, amíg fël nem kel. Mëgnëvezëm, mëik kapun mënj bé, s mëik ajtón nyitsál bé abba a szobába.

Elmënt, s azt ës elhozta. Sikerült. Hazavitte, s úra eszibe jutott a nyúl a császár kertjibe, s úra elmënt oda. Mikor rëatartotta a célvesszőt, hogy lelőjje, akkor a császár elkiáltotta magát:

– Gyere csak ide, fiacskám, hëzzám! Ne féjj sëmmit, én nem bántalak!

A gyermëk mëgjedëtt, s úra elszaladott. Csak nëzëtt utánna, hogy mënyën, de nem érte utol.

Másnap úra elmënt vadászni. Az öregasszon úra odamënt. Met a császár örökké aszondta, hogy a gyermëket ma ës láttam, ma ës itt járt. Az öregasszon erőst fét, hogy ki ne világosodjék a titok, hátha az ura mëgcsalta, s nem ölte mëg, s az a gyermëk. Ódamën az öregasszon, aszondja:

– Lëánkám, mom mëg a tesvérëdnek, hogy mënjën el Tündérszép Ilonához, s lopja el a katonabándáját. Hozza el, mëen szépën vigadtok tük, mikor azok muzsikának.

Elmënt, s úra mëgtanyította a juhászlegén, hogy mi módon jut ahhoz, s azt ës elhozta. Akkor az öregasszon úra odamënt, hogy elmënt a gyermëk vadászni.

– Nézd, lëánkám, mit hoztam nektëk, s még mit hozok, csak mondd mëg tesvérëdnek, hogy mënjën el, s lopja el Tündérszép Ilonát, s vëgye el feleségül!

Gondóta magába, hogy kézbe adja.

– De el ne árujj ingëmët, mondd, hogy álmodban láttad! Hazamënyën a legénke, mondja a tesvére, mit látott álmában.

– Idës tesvérëm – aszondja –, nem tanyít-ë tégëd erre valaki?

– Ingëm nem – aszondja –, álmomba láttam.

Még másnap elmënt, mëgtalálkozott a juhászlegénvel.

– Hova mënsz, fiam?

– Në, hová mënyëk – aszondja –, mit látott álmában a tesvérëm. Hogy én el tudom lopni Tündérszép Ilonát.

Aszondja a juhászlegén:

– Tudod-ë te, kivel beszélsz?

– Hogyne tudnám – aszondja –, ëgy juhászlegénvel.

– Nem, fiam – aszondja –, rosszul gondolkodok

– Hát – aszondja –, kivel beszéllenék?

Aszondja akkor:

– Te nem tudod, kivel beszélsz.

– Hogy tunnám, juhászlegénnek üsmerëm.

– Hát én vagyok az Úr Jézus.

– Az nem létëzik! Jaj, azt ne mondja nekëm, az Úr Jézus az égben van, de nem a juhok mellett.

– Ha nem hiszëd, akkor eridj, lopd el Ilonát. Ha nem hiszëd eridj, azt lopd el!

A gyermëk elmënt, s amikor ért vóna oda, akkora tëngër lëtt a Tündérszép Ilona kastélya körül, hogy nem tudott odaközelíteni. Akkora tëngër vót, úgy hullámzott, hogy írtóztató. De se hajót nem látott, se híd nem vót, se csónakot nem látott. Vissza këllëtt mënjën. Visszamënt a juhászlegénhëz.

– Na – aszondja –, vissza ës jöttél?

Aszondja:

– Vissza.

– S nem bírtad elhozni?

– S nem. Nem bírtam bémënni.

– Hát métt? – aszondja.

– Idehallgasson, akkora tëngër van ott kerékén, úgy mënyën kerëkbe, hogy bírjak én oda bémënni, hát nincs ottan hajó!

– Hát most hiszëd-ë, hogy én ki vagyok?

– Igën – aszondja –, most hiszëm, hogy az Úr Jézus.

– No – aszondja –, most akkor eridj vissza! Üjj a ló hátára, s csapd bé a lovad a tëngërbe. Üjj a hátán, az átviszën tégëd!

– Jaj, dehogy csapom – aszondja –, az belédöglik, azonnal belédöglik. Úgy hányja a hullámot, hogy rossz nëzni.

– Ne féjj sëmmit, csak csapd belé! S amikor te, elérsz a tulsó partja felé, közelëdël a szélre, abból a lóból lëssz ëggy üzlet, égy ruhásüzlet. De oan szép bót lësz, hogy az egész világon oan nincs amëen ott, és belőled lëssz ott ëggy árus, égy bótoslegén. Te fogsz ott árulni. Rëgvel – aszondja – kijő Tündérszép Ilona szógálója, s mëglássa azt az üzletët, s bészalad, s jelënti az úrnőjének, hogy mëen üzlet van itt a vár kapuja alatt. Hogy mikor csináták, hogy mikor lëtt az oda csináva. Mënjën ki, lëgyën szüves, s nëzze mëg!

Kimént Ilona, s mikor mëglátta, majd hanyatt esëtt, hogy mekkora üzlet, s mikor lëtt ez idecsinálva. Minnyá bémënt, s fëlöltözött szépën, hogy lássa mëg, hogy ki árul abba. Ő kinyitotta a vár kapuját, minnyá bélépëtt az üzletbe. Szëm nem lepte bé, akkora üzlet vót, annyi gyönyörű gúnya vót benne, hogy a szëm veszëtt rëjta. De mikor mëglátta a bótoslegént, még a ruhát ës elfelejtëtte, a pis odamënt, a szëmit és rëjta felejtëtte, oan a világon nem vót, a szëmë abba akadott mëg.

– Kérem szépën, kívánnék vënni – aszondja – abbul a szép ruhábul.

– Tessék – aszondja – választani.

Fel vót rakva kerëkën.

– Hát – aszondja – Istenëm, én nem tudom, mëent válasszak.

Az a juhászlegén adott neki ëgy rënd ezüst, arangy és gyémánt ruhát, hogy ő vigye el magával, ezt kifelejtëttem. És akkor Ilona válogat abbul a ruhábul, ezt ës nëzi, azt ës nézi. Akkor mondja még a bótoslegén, hogy készën ës mëg van varratva ruha, s akkor adja elő azokat szërre. Előre adja fël az ezüstruhát, aztán arangyat s a gyémántot úgy, hogy a tükörbe nëzze magát Ilona, hogy hogy pászol.

– Nahát, úgy látszik nem bír választani, nem tetszik ëgy se.

– Dehogynem – mondja Ilona –, dehogynem, csak oan szépëk, hogy nem bírom kiválasztani, hogy mëik szëbb.

– Kérëm szépën az úrnőt, nekëm vagyon készën mëgvarrva ës, nézze mëg azt ës!

Azt mondja:

– Vëgye elő ezket ës!

Na, vëtte az ezüst rënd ruhát:

– Itt van, tessék – aszondja –, vëgye fël. Itt a tükör. Elül-hátul tükör elül ës lássa magát, hátul ës nëzze mëg, hogy pászol!

Hát mikor ezt mëglátta, imán akkor felejtëtte ott a pócon a többiket. Fëlvëtte, tükör elejibe állott, s nëzi magát, hát aszondja:

– Nagyon szép, hát oan épp, mintha rëam szabták vóna, nagyon tetszik.

Azt mondja:

– Nekëm van ennél szëbb ës.

– Jaj, vëgye elő azt ës! – aszondja.

Elővëtte az arangy rënd ruhát ës, fëlvëtte azt ës. Az még szëbb vót. A bótoslegén aztán:

– Lássa, tisztán mintha magára szabták vóna – dícsérte a bótoslegén –, jaj de gyönyörű!

– Mëgvëszëm mind a kettőt!

– Nekëm van még szëbb – mondta a bótos.

– Jaj, vëgye csak elő azt ës – aszondja –, ha van.

– Vagyon – aszondja. Elévëtte a gyémántruhát. Na, fëlvëtte azt ës. Az aztán oan vót, hogy vakult még az embër tüle, amikor látta. Oan fényës ruha, hát nagyon tetszëtt. Nëzélte magát erre-arra, ëccër arra vëtte észre magát, hogy ők mënnek a vizën, mënnek. Kitekint az ablakon, s hát imán a partnál vannak, a tulsó parton. Mëgindút velik az üzlet, s mënt velik. Nagyot nevetött Tündérszép Ilona, aszondja:

– Nézze, maga ellopta a lovamat, maga ellopta a tükrömët, maga ellopta – aszondja – a katonabándámat, s most ingëmet ës elvitt! – de kacagva mondta. De ő ezt csëppët se bánta, hát erőst szerette a legént. Mikor odaértek a part mellé, az üzletbül úra lëtt ëgy ló, s mind a ketten rëjta vótak a ló hátán, s elvágtattak. Tátos vót az a ló. Így szépën hëzzajutott Tündérszép Ilonához a legén. Bévitte a kunyhócskába a tesvérihëz. Azok ësszeborútak, úgy sírtak, mint a kicsi gyermëk, örömikbe, s ëssze-vissza csókóták ëgymást. Imán ángya lëtt a lëánnak. Imán a legén nem szólott sëmmit, csak bémondta a lëánnak, hogy van ángyod. Akkor béëngedte a szobába, mëghajolt, vëtte a nyílvesszőt, és elmënt óda a virágos kerthëz a császárhoz, hogy lelövi a nyulat. Célbavëtte a nyulat, és a császár leste lóhátrul, ő ës imán lóhátra űt, gondóta magába: imán nem futsz el örökké tülem. Amikor le akarta lőni, nekiszólott:

– Në, fiam, ájj mëg! Én nem bántalak, csak ëgypár szót akarok veled szóni.

Hát fëlugrott a lovára, s futni akart, de ő ës lóháton, kërësztülugratott lóháton a kertën. Elérte, s aszondta:

– Mit akarsz, fiam?

– Le akartam lőni azt a nyúlat, s nincs szërëncsém.

– Nëzd csak, fiam, én azt a nyulat úgyës nekëd adom, csak, csak akartam beszélni veled, kié vagy, mondd mëg, ki az apád!

– Hát, fëlségës császár, az én apám mëg van halva, ëgy halászembër vót. Mëghót édësapám ës, anyám ës, árva vagyok – aszondja.

– Na, fiam – aszondja –, vasárnap este – aszondja – csinálok ëgy bált, mëg ës vannak szólítva a vendégëk, s úgy akarom, te ës vendégëm légy. Szüvessën látlak.

– Köszönöm, fëlségës császár, előbb hazamënyëk, s beszélëk otthon, s akkor lëhet mëgjelënëk én ës.

– Az nekem nem ëlég – mondja a császár –, én szeretném tudni.

– Hát holnap még el fogok jőni, s akkor mëgmondom biztos – aszondja –, akkor lelövöm a nyulat ës.

Elmënt haza a legén, s mondja otthon, hogy në, mëg vadnak híva a várba. Azt mondja Tündérszép Ilona:

– Hát te mit szótál?

Aszondja, hogy:

– Aszondtam, előbb kérdést tëszëk itthon, aztán holnap még elmënyëk, s akkor mëgmondom – aszondja.

– Nëzd csak, én mëgtanyítlak, mit csinájj – Ilona mondta –, eridj el – aszondja –, s hogyha mëghív még a bálba, mondd azt mëg, hogy én el fogok jőni, fëlségës császár, hogyha elfogad harmadmagamval, akkor eljövök a feleségëm s a tesvérëmvel. S ha aszondja, hogy mëhetünk, akkor még el fogok mënni, s még beszélünk.

Elmënt másnap, s ezt mëgmondta a császárnak:

– Fëlségës császár, ha szüves lëssz, elfogad harmadmagamval, akkor elmënyëk.

– Hogyne, hogyne, csak gyere!

Oan szép gyermëk vót, hogy kívánta vele lënni bár bálba végig hogy nëzze. Na, elmënt haza, s mondja Ilonának, hogy szüvessën fogadják.

– Na most hallgass mëg ingëmet, hogy mit mondok nekëd. Elmënyünk mind a hároman, de te légy néma! Ëgy szót se szójj, akármit kérdëznek, ne felejj, met mire mi odamënyünk, imán vendégvel tele lëssz a szobák. Királyok, császárok, grófok, hërcëgëk, bárók mind ëssze lësznek. El këll kezelni s nëvedët bémondani. De te ne szójj sëmmit. Aztán én utoján mëgmondom, hogy ne kényszerítsenek tégëd tovább, ne kénozzanak, met te nem tudsz beszéni, hanem helyëtted beszélëk én. Ezt mondd nekik.

Nahát, eljött az a nap. Kimozsdózódtak, kiöltöződtek, kifősülködtek. De oan szép ruhába mind, az a lëány ës oan szép vót, hogy nem lëhetëtt kiválasztani Ilonától, hogy meik, oan szép vót az ës. S elmëntek szépën a bálba. Előre húzták a marsot elejikbe, az urak elejikbe futtak, szaladtak. Elkezeltek, a nevikët bémondták, s csak a halászfiú vót, nem az édësapja után mondta a nevit. A császár odamënt elejibe, elkezelt vele, mëgköszönte szépën, hogy mëgjelëntek. De ez nem szólott sëmmit, csak elkezelt vele, de nem szólott. Bévitték üket, béültették az asztalhoz, királyok közé. Hát az egész üket nëzte, oan szépek vótak. Na, ëggyik ës kérdëzte, hogy honnat való származás. Nem szól. Ki az édësapja? Nem szól. Hát mi a nëve? Hát nem szól. Hát nem tud beszéni? – aszondják. Néma. Aszondja a császár:

– Dehogy néma, még a tënnap ës beszétem vele, oan szép csëngő hangja van.

Aszondják az urak:

– Hát most métt nem beszél? Elnémult a szóló nyelve, vaj mi?

Aszondja Tündérszép Ilona:

– Kérëm szépën a fëlségës királyokat, császárokat, ne kénozzák az uramat, hëába, met nem tud beszéni.

Hát mëgképëdëtt a császár, hogy tënnap beszélëtt, s most nem képes beszéni.

– Hanem – aszondja –, ha mëgëngedik, én helyëtte beszélëk.

– Hát – aszondja –, hát hogyne ëngedjük, szivessën, amit akar, mondja, mondja!

– Hát ha mëgëngedik, mondok ës, csak előbb – aszondja – azt és mëgmondom, fëlségëdnek – rámutatott a császárra –, hogy előbbször azt az asszont, akit béfalaztatott, vëtesse ki, hogy lëgyën ő ës köztünk, s akkor – aszondja – beszélëk.

Akkor mëgjedtek, hogy miféle asszont. Aszondják, hogy miféle asszont? Aszondja a császár:

– Ó, Istenëm, annak imán hét ësztendeje, annak imán a porábul sincs imán.

Aszondja:

– Csak bontsák ki, s vëgyék ki! – aszondja.

Minnyá hivatta a kőmijesëket, s minnyá kibontották a béfalazást, s az asszon életbe vót. Úgy mëgjedëtt a császár, hogy elájút a császár, úgy këllëtt fëlmosdassák, hideg vízvel öntözték. Hogy në, hogy létëzëtt ez, hogy hét ësztendőtül fogva még életbe van. Csak sován vót, s oan fejér, mint a fejér fal ódala. Akkor hát a császár nem tudta, mit szójjon, hogy szójjon hëzza. Ez az Isten akaratja, hogy adott neki ënni, gondóta. S akkor aszondta a kőmijës, vëgyék elé a pulykapásztort, s aszondja, kérdëzzék mëg őt, aszondja, hogy maradt mëg az életje. S akkor Ő mëgmondta, hogy ő hogy fizetëtt a kőmijësnek, hogy csinájjon ëgy titkos likat, hogy ő tudjon nyújtani bé ënni, s az ő részibül adott, mëgosztotta azt vele.

S akkor bévették az asszont fërëdőre, kifërësztëtték, kiöltöztették, mint királynét, mint császárnét, s bévitték a vendégëk közé. Akkor fëlkérte a vedégëket, hogy mëgëngedik-ë, hogy ő mondjon ëgy mesét. Hát mondjon előbb a többi, aztán mond ő ës. De imán akkor nem ëngedték mëg, hogy mondjon a többi ës, hanem mondjon ő előre.

S hát hogyha úgy akarsz, úgy tisztára mëghallgatni, ezt újbul këllene mondani, elülrül, met ő akkor fëlállott az asszon, Tündérszép Ilona, mint ahogy kezdtem a mesét, hogy hetedhét országon vót ëgy gazdaembër, s annak vót három szép lëánya. Ezt egészën újbul këllene mondani, s ezëk a lëányok elmëntek kendërt szëdni. Ezt ő előtül így kezdte, hogy a császár szëme kimeredt, hogy ő ezt hallta, hogy tudja ezt a császár, mëen ártatlan az asszon. Így a császár már kivilágosodott, aztán a lakadalomnak nem lëtt vége, hanem a közön előhozatott két csődört, amëik a leghamissabb vót. Az ëggyik csődör farka után köttette a szakácsnét, a másikhoz a lányát, aztán tizënketszër mëgkerültette a várat velik, hogy dirib- darabba maradoztak el a ló farkátul, s ez lëtt a büntetésik. S akkor ő leborult a felesége lábához, bocsánatot kért, met ő nem tudta, hogy van, s ezt a nagy ártatlanságban végbe vitte ezt a szënvedést. Aztán a bálból lakadalom lëtt, papot hozattak, püspököt, s úra esküdtek, s még azután éltek ëgy jó életët. De mekkora öröm vót, mikor mëgtudta, hogy az ő gyermëkei!

Hát ez szép mese. Oan, mint a tizënkét tolvaj, az ës ketszër mondatódik el. Hát így Ilona világosított fël mindënt, met ő tátos vót.