Sándor László: Pallag Rózsa (Kárpát-ukrajnai magyar népmesék),

Akadémiai Kiadó, Budapest,

1988.

(Kádár Imre meséi: Három szegen lány nyűtte a kendert)

243-249. oldal

Három szegen lány nyűtte a kendert

Eccer vót, hol nem vót, vót eccer egy királyfi. Az a királyfi kiment az inassával a mezejére sétálni.

Amint ott sétálnak, arra nyűtte három lány a kendert. Azt mondja a legidősebb lány:

– Hej, ha az a királyfi elvenne – azt mondja –, egy szál kenderbül szűnék egy olyan sátrat neki, hogy az egész regementje megférne alatta!

A közepső azt mondta:

– Hej, ha az a királyfi elvenne, egy búzakalászbul sütnék neki annyi süteményt, hogy az egész regementje megérné ebédre vele!

A legkisebbik azt mondta:

– Hej, ha az a királyfi elvenne, két aranyhajú gyermeket szülnék neki!

De ezt a királyfi nem hallotta, csak az inassa.

Avval azt mondja az inas a királyfinak:

– Királyfi, grácia kendnek, nem hallotta, mit mondott az a három lány?

– Mit? – azt mondja.

– Hát a legidősebb azt mondta, hogyha a királyfi elvenné, egy szál kenderbül szűne olyan sátrat, hogy az egész regementje megférne alatta. A középső azt mondta, hogyha a királyfi elvenné, egy búzakalászbul sütne annyi süteményt, hogy az egész regementjével megérné ebédre vele. A legkisebbik azt mondta, hogy ha a királyfi elvenné, hát két aranyhajú gyereket szülne neki.

– Na, menjünk vissza! – azt mondja.

És felkérdezte a három lányt. De hát így maradt a legkisebbiknél. Azt kérte meg, amelyik azt mondta, hogy két aranyhajú gyereket szül neki. A másikat megkérte az inasának, a harmadikat a puccerjének.

így oszt mind a három lány férjhez ment.

A királyné, hogy összekerültek, majd oszt késűbb teherbe esett, és a királynak meg közbe el kellett menni a háborúba, hát ráhagyta a feleségit a vasorrú bábára. És maj mikor szülésre került a sor a királynénál, hát a vasorrú bába felizélte a házpadra a királynét, és egy lyukat vájatott a padláson, és azon szülte le a királyné a két aranyhajú gyermeket: egy fiút és egy lányt. És a királyné alá meg tett két kopógyereket.

És megírta a királynak, hogy két kopógyereket szül a felesége.

De hát a király azt írta vissza, hogy neki ne irkáljanak semmit, míg ű haza nem jön, mer nagyon bosszús vót.

És ezt a két aranyhajú gyereket meg elrejtette a vasorrú bába a kocák közé, hogy tépjék űket szét.

Vót ott egy öreg koca, az elröffentette magát:

– Hó – azt mondja –, itt a királynak két magzattja, akibe tej van, az szoptassa meg!

És oszt így szemlátomást növekedett a két gyerek. Nem tépték széjjel.

Eccer eszibe jut a vasorrú bábának: mán meg kéne nézni, hogy széjjeltépték-e űket a kocák.

De hát ahogy ű elment megnézni, hát lássa, hogy még szemlátomást növekednek, nemhogy széjjeltépték vóna a két gyereket.

Akkor kapta magát a vasorrú bába, és elvitte űket abba az utcába, ahun a csikós a lovakat hajtotta. És ráparancsolt a csikósra, hogy csapja a lovakat, ahogy csak jöhet, hogy tapossák el űket.

De ott is elül jön egy csendes kanca, és elnyeréti magát:

– Hó – azt mondja –, itt a királynak két magzatja, akibe tej van, szoptassa meg!

Hiába ütötte a csikós a lovakat, az nem ment sehova, ha kettévágta is. Megszoptatták a két gyereket, szépen kitűrték, és úgy mentek el.

Most megént nem sikerült a terve a vasorrú bábának. Csináltatott egy ládát, és beletette abba a két gyereket, és eleresztette űket a Tiszán.

Hát ahogy viszi a Tisza, hát a Tiszán vót egy malom, és a malombul észrevette a mónár, hogy a víz visz egy kis ládát. No, hamar beült a csónakba és kifogta.

És avval bevitte a malomba, és felnyissa a ládát. Lássa, hogy gyönyörű szép két gyermek van, a két aranyhajú gyermek vót benne. Nagyon megörült neki, mer nekijek gyerekök nem vót és felfogadta.

És ott nevekedett ez a két gyerek, hogy mán iskolába jártak, mi, és mán a kisjány mosogatott is, sepregetett, mi, hasznát vették.

Telt az idő. Eccer a kisjány mosogatott és eltört egy tányért. Azt mondja a mostohája:

– Te szélhajtott, vízhozott, de sok kárt csináltatok!

A kislány a fejibe vette eztet. De majd idővel megént mosogatott, eltört egy tányért.

Megént mondja a mostohája:

– Te szélhajtott, vízhozott, de sok kárt csináltatok!

Akkor mondja a jány a fiúnak:

– Hallod, te, ez nekünk sem apánk, sem anyánk, mer azt mondja: „Szélhajtott, vízhozott, de sok kárt csináltatok!”

így oszt a fiú megmondta a mostohaapjának:

– Hát ha magok nekünk sem apánk, sem anyánk, mi megyünk – azt mondja –, mer azt mondják: „Szélhajtott, vízhozott, de sok kárt csináltatok!”

Azt mondja neki a mónár:

– Ide figyelj, fiam – azt mondja –, most lesz rövidesen egy vásár. Várjátok be, hogy vegyek nektek egy lovat, hogy gyalog ne menjetek!

Hát bevárták a vásárt. Mennek a vásárra fele, meglát a fiú egy lúnyomot az úton. Azt mondja az apjának:

– Ezt a lovat vegye meg nekem, amelyiknek a nyoma látszik!

– Mit tudom én, hogy melyiknek a nyoma az! Hány lúnak van itt a nyoma!

– Maj megmutatom én – azt mondja.

Hát szebbnél-szebb lovakat nézett neki a mónár, de hát egy se tetszett neki, egy se kellett.

Majd ott áll egy rossz, kódus ló, hogy alig bír állani. Azt mondja a fiú az apjának:

– Ezt a lovat vegye meg nekem!

– Hát avval mit csinálsz, fiam? Az nem bír kimenni a vásárbul, nemhogy titeket vigyen.

Nem, neki csak az kell.

Kérdi a kódustul:

– Mennyiér adja a lovat?

Hát még eccer annyit fizetett a kódusnak, mint amit kért. Úgy megfizette, mint egy jót.

Na, avval vezetik kifele a vásárbul. Hát alig bír kivánszorogni a vásártérrül. Mikor a vásártérrül kiérnek, akkor meg nem megyen sehova se a rossz lú.

Eccer csak megrázkódik, és olyan egy gyönyörű szép paripa lett belülle, hogy széles Oroszországban annak párja nem vót.

És avval megszólalt:

– No, kedves gazdám, hogy vigyelek, úgy, mint a szél, vagy mint a gondolat?

– Hát csak úgy, kedves lovam, hogy se neked, se nekünk bajunk ne legyen!

Avval felvitte üköt a levegőbe. És hol szállott le velük? Az apjuk erdejébe!

És ott oszt éldegéltek ük. Csinálgattak falevelbül, famohábul, mibül, egy kalyibát, és ott éldegéltek. Má a fiú járt vadászgatni, és így éltek ük naprul napra. De ott is rájuk akadt a vasorrú bába.

A fiú odavót vadászni. A lány beteg vót, és a vasorrú bába kiment hozzá, és mondja a lánynak:

– Mondjad a bátyádnak – azt mondja –, hogyha a Világszép tükrét elhozza, még hétszerte szebb lesztek!

Hát majd mikor hazamegy a vadászásbul a bátyja, hát mondja neki, hogy mit mondott a vasorrú bába.

Mondja a fiú a lovának.

– Hej, kedves gazdám – azt mondja a lú –, az olyan fára van akasztva, hogy minden ágán csengő-bongó van, de ha egy megszólal, akkor te is ott maradsz, én is ott maradok! De azér menjünk! – azt mondja.

Hát sikerült neki, mer a lova megmagyarázta neki, hogy akassza bele a kardját, és levette. Elvitték a Világszép tükrét.

Másnap ű megént elmegyen vadászni, megént kiment a vasorrú bába az erdőbe, megént az mondja a lánynak:

– Mondjad – azt mondja –, ha a Világszép asszonyát elhozza feleségül, még hétszerte szebb lesztek.

Megént hazamegyen a fiú a vadászásbul. Mondja a lány neki, hogy mit mondott a vasorrú bába.

Mondja a fiú a lovának:

– No, menjünk, kedves gazdám – azt mondja a lú –, most menjünk az alá a fa alá – azt mondja –, és ott lesz egy forrás. Azon vágol egy keresztet, és kiugrik, a nyakadba borul a Világszép asszonya, és megcsókol.

Úgy is vót.

így oszt elvitte a Világszép asszonyát. És tovább nem ment a vasorrú bába hozzájuk, mer mán az tudott mindent, látta, hogy nem fog ki a fiún.

így oszt nem tudta a vasorrú bába üköt elpusztétani.

De mán ük akkor csináltak egy nagy palotát is az erdőbe.

Eccer az öreg király, az apjuk, megyen kifele vadászni az embereivel, hát lássa, hogy hát az ű erdejébe egy nagyon szép kastély van.

Hát mikor épült oda? Hát az ű erdejébe sose vót kastély!

De lássa, hogy egy gyönyörű szép királyfi sétál ki belülle és királykisasszony. Hát oszt beszédbe elegyedtek, meghítta a fiatal királyfi üköt ebédre.

Hát még a Világszép asszonya elkezdett vele viccelni:

– És mivel fogod ellátni űket? – azt mondja. Hát tudta, hogy hát el tudja látni.

Hát délben, mikor arra került a sor, hát odatesz az asztalra egy kendőt a Világszép asszonya. Megterétett mindenféle jóval. Még el se bírták fogyasztani.

Vasárnapra meghítta az öreg király üköt ebédre.

Hát mikor elközeledett a szombat délután, azt mondja a Világszép asszonya nekijek:

– Na, most menjünk – azt mondja –, szedni virágot csokorba, hogy olyat még a király szemével se látott!

Hát szép virágcsokorokat szedtek.

És azt mondja a Világszép asszonya:

– Menni fogunk a templomba vasárnap, mer anyátok ott van megbüntetve. Bivalybűrbe van – azt mondja –, és mindenki ott leköpi, legyalázza. De hát mikor mi fogunk menni a templomba, hát ti azt szépen letörülitek – azt mondja – és megcsókoljátok, én meg földig meghajlok előtte, mint menye.

Hát ezt lássa az öreg király a templombul. Csodálkozott, hogy micsoda dolog ez, hogy más legyalázza azt az asszonyt, ük meg felmagasztalják. És alig várta, hogy kijöjjenek a templombul. Hát kérdi, hogy:

– Mi dolog ez?

Azt mondja a Világszép asszonya:

– Hát hogyne magasztalnák föl – azt mondja –, amikor ez az ű két magzatja, én meg vagyok a menye.

Akkor az öreg király elájult.

Majd aztán mikor magához tért, megént mondja tovább a Világszép asszonya, hogy:

– Azt mindet csak a vasorrú bába csinálta. Elrejtette üköt a kocák között, hogy tépjék széjjel, elvitte abba az utcába, amelybe a csikós a lovakat hajtotta, hogy tapossa el, de sehol se sikerült. Eleresztette a Tiszán, ott se sikerült nekije elpusztulni. Tehát így ez az ű két magzatja – azt mondja – én meg vagyok a menye. Ezt mindet a vasorrú bába csinálta.

És akkor a király a vasorrú bábát szilaj csikó után köttette, és addig rúgatta, míg ízre-porra nem rúgta a vasorrú bábát.

És így osztán a pujáját, menyét, feleségét hazavitte, és mai napig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Kádár Imre, Forgolány, 1960

(korábban: Ugocsa vármegye, tiszántúli járás)