Kriza János: Székely népmesék
Magyar Mercurius,
Budapest,
2004.
185-188. oldal
A két aranyhajú fiú
Házasodni indult egyszer egy királyfiú, s amint menne egy falun keresztül, meglátja őt három kendemyövő leány. Azt mondja tréfából a nagyobbik: – Ha az a királyúrfi engem feleségül venne, mind csepüingbe jártatnám!
A középső azt mondja:
– Én mind pozdorja derekaljon hálatnám!
A legkisebbik azt mondja:
– Én pedig annak a királyfiúnak két aranyhajú gyermeket szülnék!
Ezt a királyúrfi inasa mind jól hallotta, s megmondta. A királyúrfi azt mondta:
– Eredj, menj, hidd ide ezt, amik azt mondta, hogy két aranyhajú gyermeket szülne!
Az inas a leánt odahíjja, a királyúrfi felveszi a hintóba maga mellé, hazaviszi s ott összekel véle.
Tőtt-múlt az idő, esztendő alatt az éfiú királyné megterhesedett, de amíg szülne, a királynak háborúba kellett menni. Volt a király udvarában egy vasfogú bába, aki a leányát szerette volna a királyúrfinak adni, de hogy nem vette el, a szegény királynéra mindétig orrolt, s hogy a király elment a háborúba, gondolta magában: „Várd meg királyné, mert megfizetsz!”
Eljött az ideje, hogy a királyné két szép aranyhajú fiat szült, de a vasfogú bába azokat ellopta, s helyükbe tett két kutyakölyket. A két fiat elásta a halastó két partjára, szemben egymással.
A királyt tudósították, hogy a királyné két kutyakölyket szült. Azonnap verték volt meg ütközetben a királyt, s ebbéli bújában is olyan rossz kedve lett a levélre, hogy azt írta, feleségit s a két kölyket vessék a cethalas tóba. Hogy a követet elindította, megbánta az írást, de a királynén végrehajtották a parancsolatot.
Hogy a király hazament, a vasfogú bába elérte célját, mert a király a leányát elvette.
Ahova a két aranyhajú gyermeket temették, onnét két arany körtefa nőtt ki. A király leginkább azok alatt szerette mulatni. Ezt a vasfogú bába irigy szemmel nézte, s a leányának megparancsolta, hogy a királyt vegye reá, hogy a két körtefát vágassa ki. Hosszas unszolásra a király ki is vágatta. A két fából csináltak két ágyat, egyiket a királynak, mást a királynénak. Megparancsolta a vasfogú bába, hogy a forgácsát s ágát mind elégessék. De egy kecske ott járt s a két fának két ágát bérágta, ezt senki sem vette észre, a többit mind elégették.
Mikor a király s a királyné a két aranyágyban éjjel aludt, amékbe a királyné volt, az az ágy azt kérdi a másiktól:
– Édes testvérem, nehéz-e a terhed?
Azt feleli a másik:
– Nem nehéz, mert édesapámot emelem!
– De be nehéz nekem – mondja az első –, mert nekem ellenséget kell emelnem!
A vasfogú bába nem aludt, s a beszédet jól hallotta. Reggel megparancsolta a leányának, hogy az ágyak elégjenek, mert azok mián minden gonoszságuk világosságra kerülhet. Az nap el is égették merőbe.
A vasfogú bába leányostól hitte, hogy már nincsen semmi baj hátra. De a kecske megollózott, lett két szép aranyszőrő ollója. Megijed a vasfogú bába, s arra egyeznek a leányával, hogy a két kecskeollót ölesse meg, mert ő csak úgy tud meggyógyulni, ha azokat megeszi.
Megölték hát az ollókat, megparancsolta a vasfogú bába, hogy csak egy szőrszál, csak egy ficsinka el ne háromoljék. De amint a béliket mossák a patakon, mind a kettőből egy-egy darabocska fincsalékot a víz elvitt, s abból lett két szép aranyhalacska. A két aranyhal nagyot nőtt, s akkor egy halász ki találta fogni egyszerre mind a kettőt. Amint emelte ki a hálóba, erősen megörvendezett nekik, de hogy a partra kivetette, egészen elrémült rajtuk, mert azok két szép aranyhajú fiúvá lettek. Tizenhét esztendeje volt, hogy őket földbe ásták, s most úgy állottak elő, mint tizenhét esztendős fiak. Megköszönték szépen a halásznak, hogy őket kifogta, arra kérték, hogy vezesse el őket a királyhoz, mert ők olyan szép verset tudnak, hogy ha azt a király meghallgatja, őket jól megajándékozza, s ők az ajándékot mind neki adják.
A halász rémületiben is, de jó reménység fejiben is elvitte őket a királyhoz. Béjelentik a két fiat a királynak, s a király azt parancsolja, hogy eresszék bé. Észrevette ezt a vasfogú bába, hogy áll a dolog, s mindenként azon volt, hogy a fiakat onnét elutasítsa. De a király mégis csak bévitette maga eleibe. Oda is bément utánuk, s a királyt reá akarta venni, hogy rájuk ne hallgasson. De a király azt felelte:
– Hagyja reám kied, anyámasszony, ezt a dógot, mert ez az én dógom, nem a kiedé, ne ártsa ide magát!
A két fiú verset mondott a királynak, abban nagy érzékenyen mondták el, hogy mi történt volt az édesanyjukkal, s vélük is. Elmondták, hogy az édesanyjukot mikor a cethalas tóba vetették, a cethal elevenen elnyelte; ha a cethalat kifogják, mái nap is édesanyjukot benne élve megkapják. Arra kérték a királyt, hogy a halászt jutalmazza meg, mert őket az fogta ki s hozta ide.
A vasfogú bába a fiak szavába mindegyre belévágott, szemeit méncsergette, pattogott, agyargott, de mégsem sült el az akaratja, a leánya pedig mindegyre elájult. De a király rájuk sem ügyelt, hanem a fiakot végighallgatta. Legelső gondja az volt, hogy a cethalat a tóból kihalásztatta, a szegény ártatlan első feleségit abból kiszabadította, s a véle való méltatlan bánásért tőle engedelmet kért. A szegény mindeddig épen s egészségesen megmaradt.
A király a tanács eleibe állította az ő kedves feleségit két aranyhajú fiával, s a vasfogú bábát is a leányával. Azt kérdette:
– Mit érdemel, aki ilyen szép két gyermeket anyjával együtt el akar pusztítani, becsületibe megöli, s egy apát ezektől megfoszt? Mit érdemel az ilyen gonosz áspis boszorkán?
A tanács a vasfogú bábát s a leányát arra ítélte, hogy kössék lófarkra, a város utcáján hurcolják végig. A megkerült királyné s a két fia kérték nekik a kegyelmet, de az ítéletet rajtuk végrehajtották.
A király a halászt jól megajándékozta, s az egész országban ezt a nagy örömet megünnepelték, s aztán is boldogul éltek.