Teiszler Éva: Szent István megengedte, hogy aki a tüzet őrzi, az ne menjen templomba

Az Aranyhajú hármasok cselekményében megörökített transzgenerációs trauma, a csillagvallási örökségünk elvesztése miatt érzett kollektív fájdalom kétségtelenül létező érzés volt a XI. és a XII. század magyar társadalmában, ahogy az is kétségtelen, hogy erről az érzésről a keresztény vallás felvételét legitimáló udvari krónikák érdemben nem adtak számot – mondta Teiszler Éva. Ő viszont úgy tartja, hogy mind a krónikáink, mind a királyok hozta törvényeink számos árulkodó jelét adják azért annak, hogy az ősök vallásának tisztelete nem múlt el egy csapásra.

Géza elég nagy úr volt ahhoz, hogy egyszerre két Urat szolgáljon

A hatalom szintjein már a kezdetektől, első királyunk, Szent István uralkodása óta ott volt ez a megosztottság. A régi és az új hit vetélkedése a szellemi térben, amelyet külföldi krónikák feljegyzései szerint maga Géza fejedelem, István apja legitimált azzal az elhíresült kijelentésével, mely szerint ő elég nagy úr ahhoz, hogy egyszerre két Urat is szolgáljon – egyformán értve ez alatt a keresztény Istent és a magyarok Istenét.

A magyarság kettős kötése – az ősök hagyományának és az idegen, keresztény térítők tanításainak követése közötti feszültség – legismertebb megnyilvánulási formája Koppány herceg és István király küzdelme.

Vazul herceg még ősi rítus szerint kötött házasságot

De az István királyt Imre herceg halála után a trónon követni hivatott Vazul herceg, Taksony unokája, a nyitrai dukátus ura is egyike volt a kettős kötésben élő Árpád-háziaknak: ennek jele volt az is, hogy pogány módra, vagyis rituális leányrablást követően házasodott össze egy Tátony nembeli lánnyal. A keresztény krónikaírók ennek pontosan a tudatában voltak, ezért is állították azt, hogy Vazul gyermekei, András, Béla és Levente valójában nem az ő leszármazottai, hanem testvére, Szár László fiai. Ezzel Anonymus és Kézai Simon is gyakorlatilag új nemzetségőst próbált kreálni az Árpádoknak, elfedni próbálva azt a tényt, hogy Aba Sámuel és Orseolo Péter uralkodása után valójában mindvégig Vazul utódai ültek a magyar trónon egészen az Árpád-ház kihalásáig – hívta fel a figyelmet Teiszler Éva.

A székesfehérvári országgyűlésen a vének az Ősök hitének visszaállítását kérték

Utalt arra is: nem véletlen, hogy éppen Vazul utódai – I. András és I. Béla – idején voltak a híres magyar pogánylázadások. Az első, amelyben a Vazul-fiak, András és Levente Vatával összefogva 1045 őszére véget vetettek Orseolo Péter uralmának, s a második, az I. Béla uralkodása alatt kitört 1061-es, Vata fia János vezette székesfehérvári pogánylázadás. Ez utóbbi az ország addig példátlan összefogásával megrendezett székesfehérvári országgyűlés idején zajlott le, amelyre I. Béla az országnagyok mellett szokatlan módon községenként 2-2 vént is meghívott, jeléül annak, hogy az ország közös szellemi akaratával akar döntéseket hozni. Az ország akarata azonban megfordult, az egybegyűltek nem I. Béla szándékait követték, hanem a pogány hagyományok visszaállítását követelték. Ezt hallva a király három nap gondolkodási időt kért, ami alatt a második magyar pogánylázadás – ahogy Teiszler Éva fogalmazott – egy békés tüntetéssé, az őshit melletti emelkedett hangulatú demonstrációvá alakult át, melynek során az országgyűlés képviselői ősi imádságokat mondtak, ősi énekeket daloltak. A második magyar pogánylázadás így pontosan az ellentéte volt az elsőnek, amely a pogány erők kegyetlenkedései, s elsősorban Gellért püspök meggyilkolása miatt vált hírhedtté.

A második pogánylázadás viszont az I. Béla seregeivel a harmadik napon végrehajtott pogányellenes vérengzés miatt vált borzalmas emlékké – melynek során vélhetően Vata fia Jánost is kivégezték a király szószegését követően Fehérvárra bevonuló felmentő csapatok – idézte fel Teiszler Éva.

Árulkodó jel Boldogasszony iránti töretlen szeretetünk

A kutató szerint az Árpád-házi Vazul-leszármazottak kötődése a Turul-nemzetség őseinek szellemi hagyatékához az apai örökségük miatt evidens módon érthető, de nem szabad megfeledkeznünk az egyik legkeresztényibb magyar uralkodónk, Szent István király hagyatékáról sem, aki halálos ágyán Szűz Máriának ajánlotta fel az országot, hogy Magyarország azóta is Mária országaként, s ezzel Boldogasszony Anyánk égi védnöksége alatt álló hazaként jelenhessen meg előttünk és bennünk. Teiszler Éva szerint ez az aktus nyilvánvalóan nem független a magyarok Istenasszonya, a számunkra Babba Mária néven is ismeretese Boldogasszony iránti töretlen és megingathatatlan szeretetünktől. Ez így nemcsak egy univerzális hit jegyében zajló térítés gesztusa, hanem egy szuverén nemzeti örökség vállalása is egyben – emelte ki Teiszler Éva, aki a magyarok Boldogasszony-kultuszával összefüggésben annak is különös jelentőséget tulajdonított, hogy a krónikáinkban név szerint is megőrzött egyetlen táltosunk nem egy pap, hanem történetesen éppen egy papnő: nevezetesen Rasdi.

Nem tűntek el a táltoshitű rítusok, csak átköltöztek a kulturális térbe

A kutató szerint az Árpád-korban nagyjából Könyves Kálmán idejére tehető az a szellemi fordulat, amikor az ősök emlékének tevőleges tisztelete, a táltoshitű rítusok végzése elkezdett kikopni a mindennapjainkból, s az ősvallási örökségünk iránti hűség nagyjából-egészében átköltözött a kulturális térbe – tündérmeséinkbe, népdalainkba, s az archaikus imádságaink igéző nyelvét őrző gyermekmondókákba –, hogy ott aztán mindmáig elidegeníthetetlen része maradjon a magyar kulturális önazonosságunknak.

Ezeknek a rítusoknak az addig szüntelen jelenlétét a királyi törvénykönyvek bizonyos tiltásai mutatják meg indirekt módon – hívta fel a figyelmet Teiszler Éva, aki azt is külön hangsúlyozta, hogy a királyi törvényekben az őshit gyakorlóival szemben vagy szankció nélküli tiltásokat fogalmaznak meg, vagy kisebb súlyú szankciókat helyeznek kilátásba.

Fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat vinni

„Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek ” – olvasható Szent László I. törvénykönyvében, ami szintén arra példa, hogy magyar földön az ősi táltoshit áldozóhelyeinek felkeresése tilalmas volt ugyan, de bocsánatos bűnnek számított, amelyet nem sújtottak kíméletlen büntetéssel.

Ezen a jól ismert tilalmon túl viszont Szent István törvényeinek egy kevéssé ismert, de jelképes erejű engedményére is utalt a beszélgetésben Teiszler Éva, aki azt is elmondta, hogy amikor Szent István elrendelte, hogy mindenkinek templomba kell járni, ehhez azt is hozzátette, hogy aki viszont a tüzet őrzi, az otthon maradhat.

Védelemben részesített a tűz őreit Szent István

Nyilván nem gondoljuk azt, hogy a korabeli magyarok nem tudtak volna tüzet gyújtani – jegyezte meg Teiszler Éva, aki ezek után nem zárkózott el a tűz őreit illető királyi védelem azon értelmezésétől sem, hogy ez akár valamiképpen a hagyomány, az őshit őreinek burkolt védelmét célzó passzusnak is tekinthető.

A táltoshitű őshagyományunk őrzésének Könyves Kálmán korára tehető szellemi fordulatát Teiszler Éva úgy mutatta be, hogy miközben a csillagvallási örökségünk a magyar nyelvű folklór kincsévé alakult át, s ezzel a hétköznapokban a keresztény hit egyeduralmát már egyáltalán nem veszélyeztette, azonközben az Árpád-kor udvari kultúrájában is teret nyitottak az Árpád-ház dicső eredetmítoszainak, s azokat a krónikákban nyíltan megörökítették.

Könyves Kálmán idejétől a misztikus totemősök emléke visszatért az udvarba

Ez az a kor, amikor az Árpádok büszkén vállalni kezdték, hogy ők Attila hun nagykirály nemzetségéhez tartoznak, s még a sztyeppei nomád kultúránk mitikus előidőből is visszahozták az udvari közbeszédbe a maguk misztikus totemőseit: Nimród királyunkat, s vele a csodaszarvast űző ikerpárt, Hunort és Magort. Emese álmát, s vele az Álmost nemző turulmadár totemisztikus emlékét.

Teiszler Éva abban is a Turul-nemzetség kereszténység előtti hagyományával kiépülő szellemi kapcsolatot fedez fel, hogy Emese dinasztiaalapító álma ugyanúgy egy jósló álom, mint ahogyan a krónikás hagyományunk szerint Szent István születését is megjósolták a szüleinek – ahogyan azt Szent István király Hartvik püspöktől származó legendája is megörökíti. Ez is annak bizonysága, hogy Álmos születésének dinasztiaalapító eredetmítosza olyan erővel hatott, hogy ennek mintájára érdemes volt István születését is isteni jóslat általi nemzéssel egybekötni – magyarázta Teiszler Éva.

Vazul-leszármazottak öröksége: Levente herceg és IV. László

Arra reagálva, hogy az Aranyhajú hármasok cselekményében felbukkanó, szellemi értelemben sokarcú, soklényegű Király alakja azért ennyire villódzó a maga szellemi karakterében, mert valójában több Árpád-házi királyunk szellemisége is áthatja, Teiszler Éva elmondta, valóban lehetséges különbséget tenni egyes Árpád-házi királyaink és hercegeink között abban a tekintetben, hogy ki mennyi erősen volt beágyazva saját őseinek pusztai nomád örökségébe és a keresztény hit adta univerzális vallási parancsolatok közegébe.

Teiszler Éva a Vazul-leszármazottak korai képviselői közül a reálpolitikus András és Béla mellett Levente herceget említette a keresztény tanításoktól legkevésbé megérintett Árpádok sorában – ő volt az, akinek ez az érintetlensége talán abban is közrejátszott, hogy a Vata-féle lázadás után nem fogadta el a trónt, dacára annak, hogy az a legidősebb Árpád-háziként neki járt volna.

A kései Árpádok közül pedig IV. Lászlót emelte ki Teiszer Éva, aki Fülöp fermói püspökkel, pápai legátussal való, kiátkozásig fajuló konfliktusában a kunok katonai kísérete oltalmába helyezte magát, s ezzel anyja, Erzsébet kun hercegnő vérségi örökségét követve egy magyar királyhoz képest szokatlanul erősen tette a magáévá a kun lovasnomád szokások szinte mindegyikét.

A pogány kísértés a magyar szuverenitás kérdései között jelent meg a legmarkánsabban

A magyarok pogány kilengéseiről szólva ma már talán indokolatlan is a korabeli egyházi gondolkodást túlzottan erősen alapul véve pogány befolyásról és pogánylázadásokról beszélni – mert mai szóval és mai fogalommal élve ezek az egymásnak feszülések a leginkább a magyar szuverenitás és a magyar emlékezetpolitika különböző aspektusairól szóló viták voltak, amelyek lényege – ahogy erre Teiszler Éva is felhívta a figyelmet – az emberöltőkön át tartó emlékezés jelentőségében ragadható meg a leginkább.

Ezt a kutató az általa Könyves Kálmán korára datált udvari szemléletváltással összefüggésben is kiemelte, utalva arra, hogy a történészek úgy tartják: az emberi emlékezet nagyjából egy-két emberöltőig, vagyis úgy hetven év távlatáig tudja pontosan megőrizni a múltat, s a múltból ránk maradt hagyományokat.

Ősi eredetmítoszaink a kollektív emlékezetünkben maradtak fenn

Ehhez képest van szerinte óriási jelentősége annak, hogy a magyar krónikás hagyomány – s benne legelőbb Anonymus 1210 körül írt Gesta Hungarorum című műve – úgy tudta felvenni több legalább féltucat emberöltő után is a magyarok kollektív emlékezésének elejtett szálait, hogy abban minden ősi eredetmítoszunk eredeti erejével és gazdagságával tudott megjelenni.

Mondhatnánk: Szent István törvényei nem hiába rendelkeztek arról, hogy aki a tüzet őrzi, azt mentesül attól, hogy elmenjen a templomba. Akár királyi paloták kandallóiban, akár az egyszerű parasztházak kemencéiben – de égve maradt az a tűz.