Harangozó Imre: az aranyhajú gyermekek a mozdulatlan, szent idő örök jelenében élnek velünk

A kutató elfogadta ugyan azt a megközelítést, hogy az aranyhajú gyermekek viszontagságos sorsában a magyarok csillagvallási örökségének elvesztése miatti fájdalom érzése is ott munkál, de azt is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy erre a fájdalomra ma már egyáltalán nincs okunk, mert ezek a múlhatatlan emlékek mind itt vannak velünk.

Szent István óta királyelődeink nyomában járunk

Több okból is büszkék lehetünk ugyanis arra a folytonosságra, amit mi, magyarok a saját őseinkkel fenntartunk – beleértve ebbe a keresztény királyaink előtti nemzetségőseink, fejedelmeink, a Turul-nemzetség összes dicső sarjának szellemi hagyományát – jelentette ki.

A XX. században a vatikáni zsinat azt szabta feladatul a keresztényeknek, hogy figyeljenek oda a helyi örökségekre. A mi kereszténységünk már ezer évvel korábban is megtette ezt – állapította meg Harangozó Imre, aki ennek bizonyságául Szent István király Intelmeinek VIII. fejezetére is utalt, melyben az ősök követését a legnagyobb királyi ékességnek nevezte, s felhívta Imre herceg figyelmét a „királyelődök” után járás fontosságára.

Itt el kellene akadnunk az értelmezéssel – jegyezte meg Harangozó Imre, jelezve, hogy persze mindenki pontosan tudja, hogy Szent István volt az első királyunk. Még sincsen itt semmi ellentmondást vagy fogalomzavar – itt ugyanis egyszerűen az általunk Árpád-házi királyoknak nevezett elődeinknek arról a szilárd, soha fel nem adott meggyőződéséről van szó, hogy ők a Turul-nemzetség uralkodói – fejtette ki. Ilyenformán Szent István tehát nyíltan hitet tesz amellett, hogy ő nem a semmiből jött, hanem őrzi és őrizteti azt a szellemi folytonosságot a magyar ősiséggel, amit mi sem adtunk fel azóta.

Magyarok kincsét nem visszük a német új Bécsbe

Ennek a múltunkkal kialakított kettős kötésünknek a magyarázatát talán egy Kodály Zoltán gyűjtötte népdalunk szövege adja meg Harangozó Imre szerint, amely úgy szól: „Gyűjtöttek, gyűjtöttek a magyarok kincset / Elakadtak, elakadtak a sáros patakba / Nem vihették el a német új Bécsbe”. Vagyis nekünk mindig voltak olyan kincseink, amelyekkel nem jutottunk el Nyugatra, a Lajtán túlra, mert ott azoknak nem volt semmi keresnivalójuk – tette hozzá magyarázatként.

Mi, magyarok – ennek a kettős kötésünknek hála – szerencsére még mindig ismerjük a mítoszok idejének meghódítását, s még mindig be tudunk lépni a szent idő transzcendens, időtlen idejébe, vagyis oda, ahol az aranyhajú gyermekek is várnak ránk. Olyan vaskori létállapotok között is, amikor már valójában bebádogoznák felettünk az eget, ha tehetnék. Nekünk viszont az a dolgunk, hogy meghozzuk az örök időkből a saját időnkbe a teremtés lélegzését, a csoda lehetőségét – hangoztatta Harangozó Imre.

Jézus megfeszítését nemcsak a kereszten, hanem a tetejetlen fán is látni véljük

A kettős kötésünk értelmezésénél maradva Harangozó Imre emlékeztetett arra, hogy itt megint minden a szent idő, a Kairosz birtoklásának képességén múlik, amely képesség nekünk, magyaroknak bőven kijutott. Ennek köszönhetően mi vagyunk azok is, akik Jézust néha nem is a kereszten, hanem élő, eleven fán látjuk megfeszítve, s ezzel őt magát az Eget és a Földet összekötő fatörzsön, a szent idő időtlenségében, a Föld Köldökén tudjuk elképzelni. Ahogy ezt a Harangozó Imre által felidézett szabófalvai, moldvai csángó ének is teszi, amely így szól: „Kihágék e Kálváriahegyre / ott olyan szép gyümölcsös fára feltalálék / Krisztus vérével megvirágozva, / Szentlélekkel meggyümölcsözve”.

A szakrális terekről szóló képzeteink miatt olyan különleges a kettős kötésünk, hogy számunkra a tuvai sámánok történetei csakúgy élő és eleven hatást keltenek, mint a németalföldi, középkori gótika – fejtette ki személyes élményeit is felidézve Harangozó Imre, aki a szakrális tereink ősi, napkeleti tágasságait az egyik legrégebbi egyházi népénekünk üzenetén keresztül is érteni vélte.

Nincs bennünk homály: az örök Nap bennünk a király

A műsorban felidézte a Szép kelet, szép nap kezdetű – már a Cantus Catholici című, első magyar nyomtatásban megjelent kottás magyar katolikus énekeskönyvben is közreadott – népénekünket, amely úgyszintén a kettős kötésünk jegyében, a csillagvallási örökségünk őrzésének szellemében íródott. A dal ugyanis így szól: „Szép kelet, szép nap / nincs benne homály, / mert az örök Nap benne a király”.

Ahogy a Nap örök, úgy az Isten is az – s ő bizony a Kairoszban él. Isten azt mondja: vagyok, aki vagyok – emelte ki Harangozó Imre, külön is kitérve arra, mennyire nem véletlen, hogy Isten tehát nem azt mondja magáról, hogy volt vagy lesz. Hanem azt, hogy van, hiszen a szent időben létező dolgok nincsenek alávetve az elmúlásnak, vagyis lényegében megszabadultak az idő hatalmától – érzékeltette.

Az aranyhajú gyermekek is ebben a hatalmas, csodálatos, időtlen időben mozognak – jelentette ki Harangozó Imre.

Ahogy Boldogasszony dermed kővé, úgy temetkezik sziklasírba Szent László is

Az elmúlásnak való alávetettségtől való megszabadulás egy másik lehetséges útja a magyar topográfiai hiedelemmondák tanúsága szerint a kővé dermedés is – folytatta az aranyhajú gyermekek történetében kővé dermedő, fájdalmában sziklasírba temetkező Királyné időtlenségbe távozásának formulájára is reagálva a kutató.

Harangozó Imre az aranyhajú gyermekeket világra hozó, Napba öltözött asszony kővé dermedő sorsát párhuzamba állította azokkal a hiedelmeinkkel is, amelyek szerint Szent István, Szent László vagy Hunyadi Mátyás egy barlangsírban fekszik, s ott várja, hogy eljöjjön a számára elrendelt idő.

Ezt a barlangot persze senki ne keresse a valóságos hegyeinkben, mert ezek a barlangok a szent időben vannak, ahogy az a Csillagösvény is a szent idő egén kanyarog, ahonnan Csaba királyfi vitézei készek hozzánk bármikor megérkezni – tette hozzá.

Nincs kedvesebb a régi szeretőnél: a régi igazán tud szeretni

A szent idők emlékezetét a magyar őshagyomány őrzői szívesen rejtik el a gyerekeknek szóló tündérmesékbe vagy a szerelmeseknek szóló énekekbe – hangsúlyozta Harangozó Imre, aki szerint ez azért nagyon fontos bravúrmutatvány, mert így az örökérvényű történetekbe zárt titkaink hiánytalanul megmaradnak nekünk nagyon sok emberöltőn keresztül.

Ebben az összefüggésben utalt arra is Harangozó Imre, hogy a „régi szerető” elvesztése miatt érzett fájdalom is ugyanolyan ősi emléknyom, mint amilyen az aranyhajú gyermekek kopókölykökre cserélésében is felsejlik a magyarok kulturális emlékezetének mélyrétegeiben.

A Két fa között besütött a holdvilág című mezőségi gyűjtésű népdal versszakaiban ezt a titkos üzenetet különös hangsúllyal érzi megjelenni Harangozó Imre. A dal régmúltba feledkező szövegrésze ugyanis így szól: „Nincs édesebb a havasi dinnyénél, / nincs kedvesebb a régi szeretőnél, / mert a régi igazán tud szeretni, / másodikért de sokat kell szenvedni”.

Mindig utat találunk a szent időbe

Ha a megfelelő megfejtés birtokában nézünk rá ezekre a népdalszövegekre, amelyek közül még több másikat is idézett Harangozó Imre, világosan érezhetjük, hogy itt a „régi szerető” nem egy valaha volt kedves, hanem egy valaha volt szellemi örökség.

Egészen pontosan a táltoshitű magyarok csillagvallási öröksége – egy olyan évezredes kincs tehát, amelyet a magyarok úgy gyűjtöttek és úgy őriztek, hogy út közben talán véletlenül, talán szándékosan, de mindig elakadtak vele a sáros patakban. Hogy sehogyan se jussanak el vele a német új Bécsbe.

Ezt a mi kultúránk lényege – az idegenkedés attól, hogy átlépjünk a profán időbe. S ragaszkodás ahhoz, hogy mindig utat találjunk magunknak a szent időbe. Ezt nem tudtuk elvinni Európába. Ez olyan hagyaték, ami megújít és megment. Olyan időkben is, amikor bebádogoznák felettünk az égboltot – jelentette ki Harangozó Imre.